Miért akarsz ingyen mindent, ha meg tudnád fizetni?!

„Csajok, nem tudtok valami ingyenes diétát? De olyat, ami tényleg ingyenes, mert volt már, hogy nagyon megszívtam, mert pár napig ingyenes volt, aztán kérték, hogy adjam meg a bankszámlaszámomat” – olvasom egy csoportban.

Egy pillanatra elgondolkozom: miért gyűlöl a magyar ember fizetni, ha igénybe vesz egy szolgáltatást? Nem érzi úgy, hogy ha más tudását, szakértelmét kiaknázza, akkor az egyensúly érdekében neki is kell tennie valamit a kalapba?

Aki megtehetné, hogy fizet, miért utál zsebbe nyúlni?  

Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy sokan nagyon nehéz körülmények között élnek, és még a lakhatásuk és az alapvető élelmiszerek kifizetése is komoly kihívást jelent számukra. Támogatom is a szociális érzékenységet, hogy segítsük azokat, akiknek mindenből kevesebb jut. De amikor valaki nem mélyszegénységből, hanem a kényelmes középosztálybeli életéből, multiban dolgozó érett harmincasként, negyvenesként könyörög ingyenes opciókért, mindig egy kicsit eldobja az agyam az ékszíjat.

Ember, gondolj már bele, hogy az a dietetikus/személyi edző évekig tanult, hogy összeállítsa azt az étrendet/edzéstervet! Napokon, heteken keresztül sok-sok órát tett abba, hogy egy komplett programot rakjon össze (és adott esetben még személyre is szabta a tudását). Kifizette a honlapot és a webshopot építő szakembert, a segítőit (operatőr, vágó stb.), fizeti az egyéni vállalkozás vagy kft adóját. Mi munka lehet ez!

Aztán gondolj bele, hogy ő abból a pénzből fizeti be a számláit és a gyereke fejlesztő foglalkozásait, amit a tudását igénybe vevő fogyni és formásodni vágyó emberek fizetnek ki neki. Biztos, hogy az egyéni, szemtől szemben történő tanácsadásnak borsosabb az ára, az előre elkészített online csomag pedig olcsóbb – ha az előbbire nem is futja, miért fáj még az utóbbit is kicsengetni?

A minőség előállítása pénzbe kerül!

Természetesen mindenki – a szupergazdagok is, sőt, talán ők a leginkább – megnézi, mire szán pénzt, de egy dolgot érdemes mindenkinek az eszébe vésnie: a minőség előállítása pénzbe kerül. Minél inkább minőségiek az alapanyagok, és minél inkább képzettek a szakemberek, annál több befektetés történt annak érdekében, hogy a munka gyümölcsét élvezhessük. Ideális esetben pedig többet is profitálunk mindebből, ami mindenképpen jó hír.

Nem állítom, hogy minden ingyenes opció silány minőségű, hiszen komoly szakemberekben is van szociális érzékenység és dolgozhatnak pro bono is. Illetve lelkes újoncok és kezdők – akik még csak tapasztalatot gyűjtenek, így nem kérnek pénzt – is tehetnek le elképesztő minőséget az asztalra. De az aranyszabály adja magát: mindenki pénzből él, és minden projekt, szolgáltatás, termékkészlet úgy tud fennmaradni és fejlődni, ha anyagilag is támogatva van.

Egyensúly és hála a kulcs

Emellett ott az egyensúly kérdése is. Én igyekszem még a telefonszámlát is azzal a tudattal kifizetni, hogy egy (többé-kevésbé) remek szolgáltatást vettem igénybe, amiért hálás vagyok szolgáltatónak. (Vagy ha nagyon nem, hát szívfájdalom nélkül lecserélem.) Ő ad, én is adok. Nincs ez másképp a fodrásszal, a masszőrrel, a gyerek tornaóráival vagy az állatkerti belépővel sem – miért lenne hát másképp az általam használt diétás program előállítójával?

Ők nyújtanak valamit, amit én igénybe veszek és kiélvezek. Majd – cserébe – az adott, arányos összeggel járulok hozzá a folyamat fenntarthatóságához, esetleges továbbfejlődéséhez. A végén nemcsak nekik vagyok hálás azért, amit nyújtottak, hanem az életemnek is, amiért mindezt módomban állt honorálni.

Az ingyen ebéd pszichológiája

Megfigyeltem – többek között magamon is -, hogy az ingyenes opciókat a többség kevésbé becsüli meg. Ez először akkor szúrt szemet, amikor egy barátnőmet készítettem fel nyelvvizsgára (baráti alapon, ingyen), és gyakorlatilag soha nem csinálta meg a házi feladatot. Állandóan késett, az óra felét pedig legszívesebben végigbeszélte volna magyarul, ha nem állítom le.

Ezzel szemben azok a tanítványaim, akik az akkori teljes órabért kifizették, ilyesmit sosem csináltak: tudták, mit fektettek abba, hogy meglegyen a nyelvvizsgájuk, ezért aztán keményen dolgoztak is a cél érdekében. Az ingyen ebéd pszichológiailag kicsit olyan, mintha éreznénk tudat alatt a kiegyenlítetlenséget: nem tettem bele energiát, tehát nem is vehetek el belőle.

Éppen ezért sok jótékonysági alapon kiosztott szolgáltatást működtető ismerősöm mondja, hogy ha nem is pénzt, de valamit – takarítást, egy tál süteményt, egy beszámolót a programról – kérnek a munkájukért cserébe. Nem csak és talán nem is elsősorban azért, hogy nekik jó, jobb legyen, hanem azért, hogy a másik is energiát tegyen a dologba.

És ne olyan fölösleges legyen a segítség, mint az én barátnőmnek nyújtott ingyenes angolóráim.

Ma már én is látom, hogy talán két palacsintát vagy pár otthon sütött süteményt kellett volna kérnem minden óráért, hogy az ő energiája is benne legyen a dologban. Hiszem, hogy tudni kell adni és kapni (elfogadni) is. De ha megtehetjük, hogy hozzájárulunk a másik sikeréhez, miért ne tennénk meg? Annál többet tudunk kivenni belőle mi magunk is.

Nyitókép: Unsplash