Miért hiányzol még mindig?

Még mindig fájsz a lelkemnek. Pedig már rég nem szabadna semmit sem éreznem irántad.

Egyértelmű, hogy ennyi év, ennyi változás, ennyi sorsfordító esemény után már közömbös kellene, hogy legyél számomra. Mégsem vagy az…

Egy régi ismerős, egy távolról megmosolyogtató emlék, amit már jótékony homály fed. Csakhogy elég egy fél pohár bor, és beköltözöl a sejtjeimbe, bekerülsz a gondolataimba, és nem hagy nyugodni az újra és újra feltörő nagybetűs „Miért?”. Miért van az, hogy nem veled élek? Miért ül most mellettem egy másik férfi? Miért nem tőled született gyerekem? Miért nem lehettem a feleséged?

Miért nem akartál velem közös jövőt?

Borzalmasan röhejes ezen gondolkodni, miközben élvezhetném is, hogy végre a barátaimmal vagyok. Ugyan kicsit hideg van, meg nappal is – hiszen este nyolcra haza kell érni. Mégis elképesztően jó végre emberekkel ülni. Nyilván semmi nem a megszokott, de mégis adott a jó hangulat, a kellemes tavaszi napsütés, a finom étel, a jó bor és a negatív antigénteszt.

Persze röhögünk rajta, hogy felesleges kiadás volt, de közben azért valamelyest mindenkit meg is nyugtat. Olyan felemás érzés ez. Fene tudja, talán ezzel is bizonyítani akarjuk a világnak, és talán legfőképpen magunknak, hogy felelős felnőttek vagyunk. Jókat nevetünk, kicsit elfelejtjük azt a valóságot, amiben élünk. Tulajdonképpen jól érzem magam. Mégis a zsigereim legmélyén mardos az érzés, hogy hiányzol.

FORRÁS: UNSPLASH

Szaladgálnak bennem az emlékek. A veled megélt pillanatok, a nagy „aha” élmények. Az, hogy azt hittem, a köztünk lévő szerelemnek semmi nem vethet gátat. Nem meglepő, hogy nem így lett. Mégis úgy szeretnék már végre nélküled élni. Szeretném, ha már végre nem te lennél a fejemben, amikor már rég egy másik férfi oldalán ülök. Rohadtul szeretném, hogy végre reggelente ne veled keljek, és este ne veled feküdjek.

Azt akarom, hogy végre, ha meglátok egy piros autót, akkor ne te juss az eszembe. Arra vágyom, hogy ha lemegyek a Balatonra, akkor ne az jusson az eszembe, hogy milyen elképesztő szerelem- és vágymámorban csókolóztunk a stégen. Annyira jó lenne, ha végre 35 éves férjes asszonyként, anyaként nem rohanna meg időről időre a „mi lett volna, ha” életérzés.

Pokolian jó lenne, ha elmúlnál már belőlem. El akarom felejteni, hogy milyen volt az első pillanatunk, az első összenézés, az első összenevetés. Az, ahogy már a megismerkedésünket követő 5 percben kiborítottál és egyszerre kíváncsivá tettél.

El akarom felejteni az első telefonbeszélgetésünket. Azt akarom, hogy ne csengjenek a fülemben a szavaid, ne érezzem az orromban annak az estének az illatát, ne halljam a hangod, és ne emlékezzek az adrenalinlöketre, ami csak úgy száguldozott bennem.

Annyi minden történt velünk, amióta utoljára láttalak. Rengeteg nehézségen mentél keresztül te is, én is. Mégis a legfájóbb szinte napra pontosan egyszerre történt velünk. Közel egy időben hagyott itt mindkettőnket az édesanyánk. Életünk talán legfájdalmasabb napjai egy időben, de egymástól távol ért bennünket.

Persze váltottunk néhány szót a közös tragédiánk kapcsán, de ennél tovább nem merészkedtünk. Pedig, ha valaki, akkor te tudtad, hogy milyen különleges kapocs volt az édesanyád és köztem. Lányaként szeretett. Mégsem tudtam eléggé értékelni. Nem tudtam felfogni, hogy milyen kincs egy idilli faluban élni, erdőben futni és téli estéken régi képeket nézegetni, kalácsot sütni.

Mondjuk, úgy a negyedik pohár bor után azzal próbáltam feloldozni magam, hogy ha legalább megtanulok hinni a sorsban, akkor elkönyvelhetem, hogy ez volt a sors akarata. Nem kellett együtt maradnunk, nem veled kellett gyereket vállalnom, és nem a te kezedet kell most az ölemben tartanom. Ellenben azért elmegyek gyónni anyukád sírjához. Hátha valami feloldozást nyerhetek a tapasztalatlanságom okán elkövetett bűneimért.

Nyitókép: Unsplash