Miért nem lehet nyíltan beszélni a vetélésről?

Elvetéltem. 10 évvel ezelőtt. Hogy miért írok most erről? Azért, mert ami bánt, arról beszélni kell. Felosztani a terhet, hogy aztán könnyebb legyen.

Naponta sok nővel megtörténik, sokan észre sem veszik, nem kellene erről nyavalyogni, mondják sokan. De mégis kell! Ez az ok, amiért írok róla, és bár eltelt tíz év, mégis még mindig számít, és nem akarok szégyenkezni miatta. Nem amiatt, hogy elvetéltem, hanem amiatt, hogy még mindig számít.

Mert ki dönti el, hogy mi számít? Persze, vannak ennél sokkal rosszabb dolgok, de ilyen alapon, ha lenne kötelező jóváhagyási sorrend az érzelmekre, akkor sosem foglakoznánk például a beteg kutyákkal, amíg vannak beteg gyerekek is. De az érzelem, mint a szépség, relatív.

Nekem fájhat, ami másnak meg se kottyan, és könnyen túlléphetek olyan dolgokon, ami alatt a másik nő megzuhan. Mert bár nők vagyunk, nem vagyunk egyformák. Színesek, szépek, de legfőképp különbözőek vagyunk. Sokat beszélünk a baby bluesról, a szülés utáni depresszióról, de olyan nagyon keveset a szülés nélküli mély fájdalomról, amit nem tudunk nevén nevezni, vagy nem tudjuk megélni, mert nincs tárgya a depressziónak, a gyásznak.

FORRÁS: PEXELS

A vetélés, legyen akar spontán, vagy művi, nagyon gyakori, mégsem tulajdonítunk neki elég nagy jelentőséget – csak gyorsan túllépünk rajta.

Nekem sokat segít, hogy azt hiszem, hogy vannak, akik valóban túl jók erre a világra. Vagyis ezt akarom hinni. És mivel nő vagyok, azt hiszek, amit akarok. És mivel nő vagyok, holnapra gondolhatom másképp. De még mindig úgy gondolom, hogy nem tudom és nem is akarom elfelejteni.

Évek óta bújom a szakirodalmat a témában, szinte már megszállottan, és tudom, hogy van rá orvosi magyarázat, amit az eszemmel fel is tudnék fogni, de a szívem valahogy nem akar együttműködni. Volt valaki, aki nem tudott, vagy nem akart velem maradni, és nem tudom elfelejteni, hogy ő volt az első.

Őt is ugyanúgy vártam. Őt is ugyanúgy szerettem, és készültem rá. A testemmel, a szívemmel, mégis befejezetlen történet maradt. Mai napig is, amikor beszélni szeretnék róla, vannak, akik lepisszegnek, hogy:

– Ugyan már, ez nem nagy dolog, sok nővel megesik, akár úgy is, hogy nem tud róla.

– Igen, tudom!

– Nincs kit sajnálni, “az” nem is volt még gyerek.

– Igen, igen! Tudom!

De én tudtam róla, és most is tudok, és tudom, hogy vannak még rajtam kívül, akik ugyanígy tudják. Szeretném, hogy tudd azt is, hogy nem vagy egyedül, sokan vagyunk, akiknek nem könnyű a felejtés, és bízom benne, hogy velünk vannak ők is, a meg nem született angyalaink.

Nyitókép: Pexels