Mindenhez értesz és szuperokos vagy – az interneten…

Mindenki szót követel a létezése jogán – hiszen a szólásszabadság érték, ez elvitathatatlan. De vajon hányan használják értékteremtésre, ha szabadon szót emelnek? Ahogy látom, az interneten irtózatos a ricsaj.

A világon bárki, Kovács Marcsika bérszámfejtőtől José Manuel mexikóvárosi tortillatekerőig kötelezőnek érzi közzétenni, hogyan vélekedik inflációról és klímaválságról. Atomtámadásról és rezsicsökkentésről, császárral szülésről és transzneműségről. „Már ne is haragudj, de nem értem, te hogy kaphattál erről papírt!” – röppen azonnal a válasz, ha bárki bármit megoszt egy szakmai csoportban, a biokémikusoktól a szempilla sztájlisztokig.

Ha tortadíszítő oldalon osztod meg a kreációdat, akkor a tortadíszítéstől tiltanak el az idők végezetéig. Már egy állatkertben született mongúzkölyökről posztolt hír alatt is lendületből küldenek vissza a náci vagy komcsi felmenődbe. „Na és ez meg kit érdekel? Ki vagy te? Mit tettél le az asztalra? Ülj le, egyes!” – puffognak a panelmondatok, akárhányszor megtöri a csendet valaki.

Legutóbb épp a kedvenc rádióműsorom készítői kapták meg: „Magyaráz itt három ismeretlen majom a semmiről! Gratulálok!” – kommentelte egy feketeöves gondolkodóbajnok. A számos évadot megélt, közéletet, társadalmat, kultúrát boncolgató műsor felvétele alá. Pedig a három „majom” legalább létrehozott valamit: méghozzá egy műsort, amit egy népszerű csatorna elég nívósnak talált ahhoz, hogy felvegye a repertoárjába.

Pedig a cikkíró legalább megírta a cikket, aminek a döntő többség csak a címét olvasta el, és az a cikk egy lap szerkesztője szerint megütötte a közlési színvonalat. Dehát Kovács Marcsika úgy van vele, neki is kijár egy pódiumnyi hely. Szerinte valaki az ő orra alá is mikrofont dugott, akkor is, ha maga képzelte oda. Abba harsogja hát minden frusztrációját, szorongását, kételyét – de persze ez beismerhetetlen, így a hangerővel kompenzál, és inkább az észosztó szerepét húzza magára.

FORRÁS: UNSPLASH

Akkor is, ha igencsak kis tányérból osztogatja, amiből aztán nem lakik jól senki. Persze, mindehhez bőségesen hozzápakol a bulvár is. Előbb faggatják Rubint Rékát a helyes élet mikéntjéről, mint mondjuk Farkas Attila Mártont vagy Feldmár Andrást. Azok meg kik és mit tettek le az asztalra?! Na ugye???

„Megkérdezték a cápát, jó dolog-e a vegetarianizmus, de ki kérdezte az embert?” – hogy Karinthyt idézzük, hiszen a jelenség nem új keletű. Dehát éppen én, egy kifejezéskényszeres újságíró, hobbi rádiós mondom ezt? Amióta élek, elképesztően nagy a szám. Hamar megtanultam beszélni – egy nappal sem akartam késleltetni a dolgot -, és azóta nem is fogtam be igazán.

Azt viszont beláttam, nem az számít, épp hányan figyelnek oda. Így talán egy halmazban vagyok a kommentelőkkel. És jól is van ez így. Nem zavar, ha nem tetszik a szövegem. Nem zavar, ha ez a cikk szerinted hülyeség, mert a véletlen törvénykönyve szerint úgyis akad valaki más, aki szerint nem az. Hálás vagyok, hogy megírhatom az aktuális agykitörésemet – és tudom, ez ugyanazon a jogon jár nekem, mint Kovács Marcsikának.

Bizony, a digitális közlések kilencvenöt százaléka szemétre való. Fülsiketítő ez a lárma. De egyetlen rosszabb dolog van nála: a csend. Hiszen ha nem lenne szemétkupac, honnan tudnánk néha kihalászni egy-egy igazgyöngyöt?

Szóval, csapjunk lármát!

Üvöltsük ki magunkból mindannyian! A szemetet úgyis elhordja a szél – de aki érvényesen szól, az előbb-utóbb megtalálja az övéit. Azokat, akiknek valamit adni tud, és akik cserébe odafigyelnek rá.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂