Mindenkinek megfelelsz – de élsz te igazán?!

Az egész életünk másról sem szól, csak arról, hogy megfeleljünk a körülöttünk lévő világnak és embereknek. Meg akarok felelni neked, a családomnak, az ismerőseimnek, az embereknek a metrón, akik hozzápasszíroznak az ajtóhoz, hogy elférjenek.

Kicsi akarok lenni, hogy biztosan legyen helye még annak a piros kabátos nőnek is, aki elfoglalja a fél ajtót engem levegőnek nézve. Megfelelni a boltban az eladónak, hogy ne adjak túl sok aprót, de húszezressel se fizessek, mert nehéz lesz visszaadnia. Kár, hogy az automata mindig húszezrest ad… Ha túl sok felvágottat kapok a boltban, nem merem azt mondani, hogy köszönöm, én csak a felét kértem.

Valamiért azt akarom, ne legyek „BUNKÓ”, akinek tartana, ha mindezt megtenném. Nem akarom látni, ahogy a pultra csapja a maradék húscafatokat, miközben porrá éget a tekintetével. Gyűlölöm a rosszalló pillantásokat. Meg kell felelni a kávézóban is, hogy ne variáljam túl a kávém: csak egy sima latte, nem kell laktózmentes vegán kávé koffeinmentesen, cukor nélkül.

Pedig azt szeretem, és kicsit laktózérzékeny is vagyok. Nem túlságosan, de azért megérzem. Sokszor magamnak viszem a kávét a sétákra, ahelyett, hogy megvenném. Laktózmentes, cukor- és koffeinmentes, ahogy szeretem. Nem kell, hogy bárki azt mondja „De hát ez nem is kávé!” De igen, ez az én specialitásom. Nem mondom ki, csak mosolygok a megjegyzésen.

Meg akarok felelni a kalauznak a vonaton, és előkészítem a jegyet, hogy ne kelljen várnia, amikor megérkezik. A pénztárnál felteszem az elválasztó táblát a termékek után, mert nem akarom hallani, ahogy a mögöttem álló a bajsza alatt mormog. De így nem felelek meg a kasszásnak, akik hangos mozdulattal csapja vissza a kis elválasztót a helyére, hiszen anélkül is látja, hol válnak el a termékek, hogy feltenném. Dilemma.

FORRÁS: PEXELS

Meg kell felelni a szomszédoknak, hogy ne zavarjam őket, halkan járni, és nem mosni hat óra után. A lépcsőházban meglocsolni a félig elhervadt virágot, akinek senki nem viseli gondját, de minden nap elmondja valaki, milyen rosszul néz ki szerencsétlen. Meg akarok felelni a két paddal odébb ülő idegennek, aki rám fújja a füstöt, és nem odébb ülni, hogy bosszankodjon, hogy „Ez is csak egy elkényeztetett kis pesti lány…”

Meg akarok felelni a sorban állóknak, sietni az orvosnál, amikor sorra kerülök, és nem elidőzni, hogy másoknak is könnyebb legyen az élete. Elengedni a beragadt autóst a kereszteződésben, és a percek óra jobbra indexelőt, akit senki nem enged ki. Ha gyalogos vagyok, megállok, amíg valaki látványosan át nem enged, nem indulok el még akkor sem, ha nekem van elsőbbségem.

Meg kell felelni, ha azt várják, hogy sírjak, ha azt, hogy nevessek.

Elrejtőzni az álarcok mögé, amit a társadalom megkövetel, amit te, ő és mindenki elvár. Megfelelni. Vagy csak jobbá tenni a világot. Jobbnak lenni. Másoknak. Neked. Nekik. Meg akarok felelni, vagy csak egy szikrányi jóság és engedelmesség lenni az örökké dacos és viharos világban. És közben mi van velünk, akik mindig másoknak igyekszünk megfelelni? Élünk mi igazán?

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂