Minek nekem párkapcsolat, ha egyedül is teljes az életem?

Most, hogy lassan fél éve egyedül élek, kezd beállni a normális kerékvágásba az életem. A kezdeti lelkesedés is elmúlt, hogy szabadság, új élethelyzet, új kihívások. De ennek a helyébe nem lépett üresség vagy hiányérzet, egyszerűen csak úgy normalizálódott minden.

Természetes lett ez az állapot. Kialakult a saját rutinom, hogy mikor mosok, mikor takarítok, mikor vásárolok be, hogyan fizetem a számlákat. Én döntöm el, hogy még aznap este elmosogatok-e, vagy úgy vagyok vele, hogy ááá, majd holnap reggel elintézem. Senki nem hányja ezt a szememre, de nem is csinálja meg helyettem. Viszont így azt sem kapom meg, hogy bármi helyettem lett elvégezve, vagy én nem csináltam valamit időben.

Szóval az élet fizikai síkján azt hiszem, elég jól boldogulok. Nem esz meg a kosz, nincs kupi, és mindig van tiszta ruhám nekem is, és a gyerekemnek is. Viszont mindent a saját ritmusomban végezhetek el, ahogy nekem kényelmes. Ez pedig egy harmonikus alaphangulatot ad. De nyilván nem is az a kérdés, ha valaki egyedül él, hogy képes-e gondoskodni magáról, hanem, hogy lelkileg hogyan éli ezt meg.

Nem érzi magát magányosnak? Nem hiányzik egy társ mellőle? Az első nagyon lelkes szakasz után volt egy átmeneti állapot, amikor nem tudtam mit kezdeni magammal, amikor hirtelen rám szakadt egy teljesen szabad hétvége. Amikor a barátaimmal sem szerveztünk semmilyen programot, nekem sem volt semmi tervem, az idő sem volt jó. Tehát azok az alkalmak, amik pont tökéletesek egy bekuckózós filmezős naphoz, a pároddal. Csak hát ha neked épp nincs ilyen, akkor mi van?

Fura érzés. Meg sorozatnézés, edzés, mindenféle hiánypótló programok, amitől úgy érzem, mintha történne velem valami, és nem csak úgy lennék. De kétségtelen, hogy volt egy szakasz, amikor nem tudtam ezzel mit kezdeni. Mivel a lányom sok időt tölt velem, nem érzem azt, hogy egyedül vagyok, sőt, néha túl sok is a teendő, feladat. Már jól is esik, ha egy kicsit csak magam lehetek, és nem kell sem a gyerkőcöt kiszolgálni, se dolgozni, válaszolni valakinek. Szóval van egy lélegzetvételnyi időm.

Viszont ezt egy fél nap után már meg is elégelem. És ekkor ér utol az üresség. Meg az, hogy azért csak hiányzik valaki mellőlem. Azért ha az ember több mint egy évtizedig él valakivel, akkor hozzászokik ehhez. Az lesz a normális. Van, hogy szarul érzed magad, de nincs ott senki, akinek elmondhatod (mondjuk ez kapcsolaton belül is előfordulhat). Aggódsz valami miatt, amit megosztanál valakivel, vagy csak úgy jólesne egy ölelés.

Dehát csak saját magadat ölelgetheted, ez pedig még számomra is abszurd szitu lenne. Úgyhogy mit tehet az ember? Megszokja. Ez is normális lesz. Ahogy a háztartás vezetésénél sem kell másra gondolni, úgy a lelki életed karbantartásában sem várhatod, hogy kivigyék helyetted a szemetet. És már nem is leszel magányos, csak éppen egyedül vagy.

Úgy szervezed a programjaidat, hogy ne legyen sok haszontalan üresjárat. A lelkizést meg elintézed a haverokkal piálás vagy edzés közben. Szép kerek lesz minden. Azt érzed, hogy rendben vannak a dolgok. Mármint persze mindig vannak mikro katasztrófák, válsághelyzetek, de tudod, hogy mindent szépen kézben tudsz tartani.

Amikor beszélgetek egyedülálló barátaimmal, akkor fel szokott jönni, hogy olyan régóta élnek már komolyabb kapcsolat nélkül, hogy nem is biztosak benne, akarnának-e ezen változtatni. Eddig ezt én nem igazán tudtam átérezni, hiszen azért csak jobb, ha minden este van kihez odabújni, esetleg szombat reggel bejátszhat egy ébresztő szex.

Most viszont kezdem érteni, hogy miről beszélnek. Amikor felépítesz egy kiegyensúlyozott életet, akkor nehéz oda beengedni valaki mást. Hiszen úgy érezheted, hogy nincs benne egy egész embernyi hely. Persze azt szoktuk mondani, hogy akkor vagy kész egy kapcsolatra, ha nemcsak valami hiányt akarsz pótolni, hanem te egy önálló egész vagy, és egy társsal csak még többet hozol ki ebből.

Ez igaz is, de egy új ember az életünkbe nemcsak pozitívumokat hoz, hanem a saját problémáit, elvárásait, megszokásait, igényeit is. Nyilván az az ideális, ha ennek a csomagnak a nagyobb hányadát teszik ki a jó dolgok, de akkor is van még egy csomó nehézség. Amit te is a nyakadba veszel. Persze a te vackaidat meg a másik.

Csak amikor úgy van az ember, hogy köszi, a saját szarjaimmal elboldogulok, és tök jól vagyok így, akkor mennyi szükség van egy csomó eddig ismeretlen nehézségre, konfliktusra, keretre? A mai világban nem is olyan nehéz találni valami kötetlenebb kapcsolati formát, amiben csak alkalmanként összefutsz valakivel, jól érzitek magatokat, de nem terhelitek egymást az életetek nyomasztó részleteivel. Nem ideális ez? Talán, átmenetileg…

Most nem azt akarom propagálni, hogy mindenki maradjon csak egyedül, mert milyen jó dolog ez, és öregedjünk meg magányosan. Csak értem már, hogy nem csak az lehet nehéz, ha hirtelen egyedül találod magad. Hanem az is, ha egy hosszabb egyedüllét után újra be akarsz engedni valakit az életedbe, a gondolataidba, a bizalmadba.

És talán mégiscsak kell egy kis hiányérzet ehhez.

Annak ellenére, hogy rendben vagyunk magunkkal. De kell, hogy hiányozzon valami több. Egy mélyebb kapcsolódás, az élményeink megosztásának igénye, vagy akár az, hogy valaki megegye előlünk az utolsó szelet pizzát. És kell ehhez egy olyan ember, aki miatt úgy érezzük, hogy megéri vállalni a nehézségeket is, és már van annyi energiánk is, hogy képesek vagyunk belevágni. Azt hiszem, én egyelőre még pihenek egy kicsit.

Nyitókép: Unsplash