Morzsákat löktél a szerelmedből, de ez nem elég többé!

Győztél! Győztél, mert nem vívok veled több csatát a közös holnapért. Így is túlmentem minden határon. Győztél, de engem elvesztettél. Hiába te voltál a mindenem.

Te uraltad a nappalomat és az éjszakáimat is: már amikor eszedbe jutott, hogy vagyok neked, és várok rád napról napra. Sajnos többnyire hiába. Ha pedig épp megszántál és méltónak találtál arra, hogy szeress, akkor is rohantál, miután megkaptad, amit akartál. Vagy kényszerből megadtad, amire én vágytam, hogy tovább ne nyaggassalak a kívánságaimmal. Az „igényeimmel”, ahogy te nevezted őket.

Micsoda „igény”, hogy együtt legyünk és adjuk meg a módját! Vacsora, gyertyafény, kellemes, halk zene – vagy csak bújjunk össze és fogjuk egymás kezét. Egyikünk hódít, másikunk csábít. Milyen kis édes, izgalmas játék tud ez lenni! Ahol elég egy illat, egy érintés, egy hang, és fellobban a tűz, felperzsel mindent az órákon át tartó szenvedély. Milyen jól hangzik, igaz?

Kár, hogy ebből én alig tapasztaltam meg melletted valamit – mégis vágyakoztam utánad. A munkahelyemen is az járt az eszemben, merre jársz, hogy telik a napod, és este vajon lesz-e rám egy pici időd. Leszek-e annyira fontos, mint minden más? Annyi eltelt év után már tudom a választ. Tudni egy dolog, de elfogadni…

Azonban már ezen is túl vagyok. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy ez nem lehet így, biztos oka van. Én vagyok a hibás, a szokásaim. Túl sokat akartam belőled. Túl sokra vágytam. Egy érintésre, egy kedves szóra, egy spontán ölelésre, ami értelmet adott volna minden elvesztegetett napnak. Egy jó éjt puszira, ami megnyugvást adott volna éjszakára és erőt a következő naphoz, mert másnap úgyis várt az újabb mókuskerék.

FORRÁS: UNSPLASH

Irigykedtem a párokra, akik összesimulva sétáltak az utcán. Megálltam, és lopva néztem a belőlük áramló harmóniát. A kémiát, ami csak úgy körülragyogta őket, mint valami mágikus aura. Nem akartam lopni belőle egy kicsit sem, csak csodálkoztam, hogy létezik ilyen. És igen, elszomorított, hogy nekem miért nem jár ez a varázslat, én miért nem kaphatom meg. Nem tőlük, nem mástól, hanem tőled.

Mi miért nem élhetjük ezt át? Nem való nekünk, vagy sosem létezett köztünk? Próbáltam erről beszélgetni veled, vagy finoman utalni rá, mikor együtt sétáltunk és szembejött velünk egy boldog pár. Csak legyintettél: elmúlik, megjátsszák, délibáb az egész. Én pedig még ekkor is kapaszkodtam a kezedbe, belefontam ujjaimat a tiedbe, amik olyan élettelenek tűntek, mint egy próbababa műanyag ujjai. Annyi élet azért volt bennük, hogy ellökj magadtól.

Azzal vigasztaltam magam, idővel megbocsátod a sérelmeket, amiket okoztam, hogy „sok” vagyok neked. Kevesen voltak, akik látták rajtam, hogy szép lassan elfogyok. Elvesztem a régi élettel teli önmagam, mert miattad szomorkodom. Mert én vagyok, akin kitöltöd a frusztráltságod, amit mások vagy a munkád miatt érzel.

Tisztában vagyok azzal, mi van az ajtón túl. Egy könyörtelen világ, amivel harcot kell vívni minden áldott nap. De azt akartam, hogy mi a békét jelentsük egymásnak, ám ehhez ketten kellettünk volna. Egyedül kevés voltam. Addig süllyedtem, hogy bárhova elmentem, ahol kedvesen szóltak hozzám.

Étterembe jártam, hiába volt tele a hűtő kajával. Ott legalább nekem is jutott a kedvesség morzsáiból. Akkor lett elegem, amikor a szánalmas, tükörből visszanéző alak is undorodott tőlem. Nem így akartam leélni az életem, ettől még a rémisztő mumusnak bélyegzett magány is jobb.

Győztél!

Nem idegesítelek többé a hangommal, a kérdéseimmel, az „igényeimmel”. De én is szabaddá váltam. Nem tudom minden kérdésre a választ. Nem tudom, mihez kezdjek egyedül, de többé egy percem sem fogom elvesztegetni olyan emberre, aki nem tart értékesnek vagy egy kicsit is fontosnak. A többi már rajtam áll!

Nyitókép: Unsplash