Most akkor is sokat vagy egyedül, ha nem szeretnél

Gyakran leülök az ablak elé, és élvezem, hogy mostanában kicsit csendesebb a város, pláne este nyolc óra után, és nincs zajszennyezés, nem ordít a sziréna, nem zsibong a város szíve.

Most egy kicsit hallgat minden, még az aszfalton a csík is magányos a tömeg hiányától – mert mindenki elmerült az újrakezdésben. Nem könnyű feladat kiélvezni a semmit, a korábbi mindent felfaló impulzus áradat után. Lassan egy éve már, hogy bármennyire is szeretnénk, nem élhetjük a régi életünket.

A januári estében a résnyire nyitott ablaknál nézem a hóesést, takaróba burkolózom, és hallgatom az utcai lámpa panaszos pattogását a terasz alatt. Még Budapest is kicsit vidék lett az elmúlt hónapokban. A saját kis elszigetelt valóságunkban élünk egy kis falu legszűkebb utcájának az utolsó házában. Elkezdünk újra vágyni az emberekre és a tömegre, ami olyan zavaró volt korábban.

Valahogy barátságosabb mindenki, és sokkal jobban vágyik egy mosolyra, amit már csak a szem körüli nevetőráncok árulnak el. Fontosak a boldog pillanatok, amiket mások adni tudnak, mert mostanában sokat vagyunk egyedül.

Amikor kicsit kényszerből ugyan, de én is egymagam vagyok, a csendidőmben mindig rájövök, hogy este ez a néhány óra tökéletes arra, hogy megküzdjünk önmagunkkal és megtanuljuk tisztelni azt, akik vagyunk. Végiggondolom a mögöttem álló hónapokat, gyakran éveket, és kialakítom a céljaimat, amik újak, merészek – és végre igazán az enyémek.

FORRÁS: PEXELS

Ebben a sajátos csendben lehetőségünk nyílik arra, hogy megbocsássunk másoknak és megbocsássuk önmagunknak az összes felhalmozott hibát, elfeledett teendőt, indokolatlan durvaságot, vagy éppen gyengeséget, a ki nem fizetett kedvességet, vagy a viccet, amin senki nem nevetett. Végül napról napra élve az álmok tartanak életben. És ha már a szeretetnyelvem a minőségi idő, miért is ne használnám ki egy tartalmas beszélgetésre saját magammal, amikor éppen lehetőségem van rá?

Te mit teszel? Milyen gyakran vagy nemcsak egyedül, de együtt önmagaddal? Néha gondolkodsz rajta, hogy téged mi tenne boldoggá?

Gyerekkorom óta nem volt időm ilyesmire. Luxus volt a csend, de még a nyugalom is, mert mindig fontos volt, hogy két végéről is égjen a gyertya. Az énidő más, itt az idő szilánkjaira hull, megfagy, és a másodperc megnyúlik. A csend monotonon áramló levegőjében ott rezeg a törődés, önmagunk felemelése, az erőgyűjtés és a relaxáció.

Arról szól, hogy megtaláljuk a rejtett ént, hogy kik is vagyunk egyedül, ha nem játszunk szerepeket. Különösen értékes percek ezek a mai világban, amikor a falnak dőlve a laptoppal a kezemben és a gondolatokkal a fejemben csak az enyém az idő. Persze mindenkinek mást jelent a minőségi idő és az, hogy milyen tartalommal tölti meg ezeket a perceket.

A saját énidőm kellős közepén örömteli megtalálni magam, ahogy felismerem az ismerős arcot a saját vonásaimban. Lélekben boldogan koccintok vele egy pohár borral, miközben szürkület után, a két fotelben egymással szemben ülve belekezdünk a beszélgetésbe. Lélekről, megbocsátástól, szeretetről, feladásról és újrakezdésről, na meg a fájdalomról és a félelmekről. Felismerem, mi bánt, és megesküszöm, hogy többé nem csinálom, ezután a szívem szerint élek. Aztán a következő napon megint elrontom, és amikor újra koccintok önmagammal, átgondolom, mit tanultunk ebből.

Így hát, ha időt szánsz az edzésre, a karriered fejlesztésére, a tudásod növelésére, vásárlásra, szépségápolásra vagy a mindennapi dolgok elvégzésre, az új napi rutinodban miért is ne kapcsolnád ki kicsit a kattogást a fejedben és adnál egy kis időt a csendben önmagadnak, önmagaddal?

Nyitókép: Pexels