Most kéne élned, mielőtt megfullaszt a magány…

Hangosan olvasott, szavai mégis erőtlenül haltak el az osztályteremben: „Látom, hogy hív a szemed és felém zenél várón a tested…”

Kapart a torka, a folytatás már csak suttogva sikerült: „Felém, akit nem várnak és nem vártak soha, sehol és én sem várok, mert egyszer hívtak és én nem mentem és azóta megfogott egy átok…” Miért kerülgeti rosszullét a jól ismert soroktól? – tűnödött, miközben letette a könyvet. Pedig Radnóti szerelmi ciklusa az egyik kedvence.

Mindegy, úgysem figyel senki: az egyik kölyök a körmét piszkálja, a másik rajzol, a harmadik a telefonján matat. De talán néhány tanulót megfogott a vers – az érdektelenek helyett rájuk kell koncentrálni. „Mára ennyi volt, mindjárt kicsöngetnek” – mondta mégis, majd – kapkodva, mint aki menekül – elsietett. Tanítani jó, legalább értelmes dolgot csinálok – szögezte le magában, míg elindult a havas, de napsütéses utcán.

Péntek délután van, jöhet a szabadidő: teke, ahogy mindig. Évek óta. Szeretek tekézni – szögezte le ezt is. Aztán elcsodálkozott, miért érzi ma mindenáron szükségét, hogy evidenciákat bizonygasson magának gondolatban. Bosszúsan fordult be a sarkon, megpróbált a külvilágra koncentrálni a különös jelenség helyett. Csak rossz napja van.

A fiúkkal való sörözés majd kikapcsolja, este pedig Netflix, kezdődik egy izgalmas történelmi sorozat. A tekepálya nem volt zajosabb, mint máskor, a srácok ugyanazok, valahogy mégis másként élte meg a délutánt, mint egyébként. Esetlenül fogta a golyót, minden gurítása mellésiklott, minden gesztusa beszürkült, minden idegesítően üresnek hatott. Megkeseredett a sör a szájában.

FORRÁS: PEXELS

„Egyszer hívtak és én nem mentem és azóta megfogott egy átok” – csendültek fel benne Radnóti sorai, mint egy dallamtapadás, amitől nem szabadulhat. Végül innen is hamarabb elköszönt. Túlfáradtam – állapította meg dühösen, és már csak az érdekelte, hogy mielőbb hazaérjen. Otthon, a nyugodt lakásban majd ellazul.

A macska nyávogva fogadta, a nagyképernyős tévé ígéretesen terpeszkedett a szekrényen, de a lakást mintha valami fura köd lepte volna el – semmi nem volt ugyanaz. A csend nyomasztóan a mellkasára ült, és tudata arcába vágta az érzést, amelyet elfojtani próbált. Hiányérzet. Ez keseríti meg a napját. Na jó, a napjait. A heteit. A hónapjait?! A kurva életbe!

Hirtelen arra vágyott, hogy tegyen valamit. Hogy megtörje a megszokást, és olyan dolgoknak nyisson utat, amelyek elől eddig elzárkózott. Hogy kitárja az ajtaját és változtasson az életén. Nonszensz – dörmögte magában, ám Radnóti nem hagyta, hogy szokásos észérvei beinduljanak. Ismét  megszólalt a fejében: „nem mentem és azóta megfogott egy átok”.

Gondolatai elől az ablakhoz menekült, de a sors kacagva mutatta, miért üldözik a költő sorai: a szürkületben úszó utcán Gyöngyi, a felső szomszédban lakó tanítónő álldogált… Taxira várhatott, karcsú alakján sötét kabát, a haja egyszerű lófarokban. Épp úgy, mint hónapokkal ezelőtt, amikor pirulva kérdezte egy felületes lépcsőházi csevegésük végén: „Dani, nincs kedve nálam folytatni? Beszélgetünk, közben főzök valami egyszerű vacsorát.”

Nemet mondott. Pedig Gyöngyi szép nő, ráadásul magyart tanít, lenne közös téma. Ám egy elvált, negyvenes férfi már találjon értelmesebb elfoglaltságot ahelyett, hogy romantikus álmokat kerget. Egy kapcsolat bonyolult és fárasztó.

Minek menne bele? Minek annyi dráma, remény, érzelem és csalódás?!

Eljött az ablaktól, megsimogatta a macskát, bekapcsolta a Netflixet, leült az ágyra – de a következő pillanatban úgy dobta el a távirányítót, mintha tüzes parázs volna. Meddig hitegeti  magát, hogy nem magányos? Mikor vallja be, hogy nem elég a tanítás, a teke, a macska, a Netflix, az olvasás?!

Cipőt húzott, magára kapott egy kabátot, kapkodva rohant le a lépcsőházban, hogy elérje a nőt. Épp kirobbant az ajtón, ajkán a kérdéssel, „Együtt vacsorázunk?”, amikor Gyöngyi hosszú csókkal üdvözölt egy férfit. Borzalmas volt látni, szinte belemerevedett a tudatba, hogy minden tekintetben elkésett, majd gyors mozdulattal visszaugrott a lépcsőházba.

„Nem mentem, és azóta megfogott egy átok” – szavalta maró öngúnnyal, miközben felvonszolta magát lakása ajtajáig. Gyomrába éles fájdalom hasított, miközben rájött: talán nem ártana jobban figyelnie, mit érez valójában. Mielőtt mindenről lemarad…

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂