Nem akarom, hogy boldogtalan emberként gondolj rám!

Az utóbbi időben sokat gondolok arra, hogy szeretnék végre boldog lenni. Az életem minden területén széthullottak a dolgok, folyamatosan meg kellett oldani valamit, válást, temetést, hagyatéki tárgyalásokat, munkahelyi gondokat.

És folyamatosan kezelni kellett azokat az érzelmeket, amikkel ezek jártak. A szomorúságot, csalódottságot, félelmet, szorongást. De tudtam, hogy ez egy olyan szakasz, amin csak túl kell lenni, amit túl kell élni. Annyi energiámat emészti fel és olyan mélyre nyom, hogy nem fogom tudni jól érezni magam közben. Sőt, talán az nem lenne normális, ha jól érezném.

Szóval, amikor már átverekedtem magam a problémák nagy részén, akkor egyre inkább el kezdett foglalkoztatni az, hogy ok, lassan arra is fókuszálhatnék, hogy mitől is lennék boldog. Mit akarok kezdeni az életemmel a továbbiakban? És megfogalmazódott bennem az is, hogy nem csak magamat akarom boldoggá tenni.

Hogy már évek óta, ha a barátaim megkérdezik, hogy mi van velem, mindig tudok mondani több olyan dolgot, ami teherként nehezedik rám. Ez pedig megváltoztatja az embert. Mert amikor azt érzed, hogy folyamatosan fáradt vagy, szét van csesződve a lelked, és komoly erőfeszítéseket vesz igénybe már csak az, hogy egyben tartsd magad, akkor nem lehetsz egy energikus, pozitív személy. Próbálsz felkutatni magadban még egy kis fényt, egy kis reményt, egy kis jókedvet, és ezt sugározni azok felé, akik fontosak neked.

És arra jöttem rá, hogy nem akarok olyan ember lenni, amilyenné tett az élet. Mert ez csak még inkább lefelé visz. Nem fognak jó dolgok történni velem, ha én sem vagyok jól. Ha nem is azt keresem, hogyan lehetnék boldog, csak azt, hogy hogyan lehetnék kevésbé boldogtalan. Nem akarom, hogy a szeretteim, ha rám írnak, akkor a “jól vagy?” kérdés mögött mindig ott lapuljon a “mennyire vagy szarul?”. Nem akarom, hogy ha valaki rám gondol, akkor ez jusson eszébe.

FORRÁS: PEXELS

Jó élményeket akarok szerezni, és másokat is jó élményekkel akarok gazdagítani. És hiányzom is magamnak. Hiányzik, hogy régen többet nevettem, bolondoztam. Hiányoznak a vidám gondolatok a fejemből, a kíváncsiság, az állandó ötletelés. Ezeknek a helyét átvették a tervek, amikkel megoldom a problémákat, az emlékeztetők, hogy mi mindent kell még elintézni. A folyamatos kattogás, hogy mit kellene azért tenni, hogy leküzdjek valamilyen rossz érzést.

Vannak olyan terhek, amiket feleslegesen cipelek magammal. Mintha egy zsáknyi nehéz fa lenne a hátamon, amiről azt gondolom, hogy egyszer majd jó lesz valamire, hogy ebből egyszer még talán készíthetek valami jó dolgot. Csak hiányzik még pár szög, meg csavar, meg fűrész, meg ez, meg az. De ettől csak nehezebb lesz minden, fáradtabb leszek, bevág a vállamba, sajog, és húz lefelé.

Szóval le kell tenni, ott kell hagyni, és le kell írni a veszteséget.

Mert az életben van, hogy elveszítünk dolgokat, hogy magunk mögött kell hagyni valamit, hogy utána könnyebb legyen. Hogy utána felszabadultabban vidámabbak, boldogabbak tudjunk lenni, és másokat is azzá tudjunk tenni. Lehetőségeink szerint nem a rossz dolgok ellen kell küzdeni, hanem jókat kell létrehozni. És ezt először saját magunkban kell elkezdeni.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok