Nem leszel nagy szerelem, csak egy ismeretlen ismerős

Nem tudok rólad semmit. Nem tudom, hány testvéred van, elváltak-e a szüleid, hol születtél, milyenek a barátaid, volt-e kutyád, amikor kicsit voltál. Azt tudom, hogy mit főztél tegnap, milyen könyvet olvasol – ami egyébként nem is tetszik, de azért felvágsz vele, mert klasszikus.

Elmondod, milyen filmet nézel a Netflixen – ma is munka helyett -, és hogy éjjel kivégeztél egy évadot az új kedvenc sorozatodból. Úgy kezdődött, hogy feküdtem az ágyon, és a Tindert pörgettem. Megláttalak, és amikor először írtál nekem, annyira akartam, hogy ismerős légy. Végül az lettél. Aztán elkezdünk beszélgetni. Illedelmesen megvárom, hogy te keress, hiszen mégiscsak te vagy a férfi, meghagyom neked az érzést. Írsz pár sort csak úgy a semmiről, de jó így, mert van humorod, és legalább nem kell megint a traumákról beszélni – én meg úgyis szeretek nevetni a közhelyeiden. Így nem kell semmi mélybe belesüllyedni, jó lesz nekünk a felszín, ami tiszta és világos, ahol nem kell tudnom a fájdalmaidról, ahogy neked sem az enyémekről.

Nézem a képeket, olyan elegáns az inged mindenhol, semmi rúzsfolt, semmi cigifüst, csak a karjaidon duzzadó izom, ami éppen látszik – mert úgy tartod a telefont, hogy észrevegyem. Én is mosolygok minden képen, és a legjobb szöget választom, ahol nagynak tűnnek a szemeim, kicsit kilátszik a vállam, hátha neked pont ez tetszik majd. Az adatlapodon írod, hogy nem dohányzol, nem is tolerálod. Szerencsére én sem, de ez még nem fontos, lehet, úgysem találkozunk soha, szóval, akár még dohányozhatnál is.

Forrás: pixabay

Belül érezzük, hogy valami nem stimmel, de neked megfelel, és mivel unatkozom, végül én is beleegyezek, egy kicsit nekem is jó most ez így. Aztán hetekig beszélünk, és én tudom, hogy mi a foglalkozásod, hogy ki akarják rúgni a kollégádat, mert sosem járt be időben, hogy edzeni voltál, és hogy szép odakint az idő, viszont nagy a dugó. Ötször váltott pirosra a lámpa, mire átjutottál a kereszteződésen az Andrássy úton. Itt ülök, és az jár a fejemben, hogy nem tudom, hiszel-e Istenben, mit gondolsz a világ keletkezéséről, vagy hogy voltál-e himlős gyerekkorodban. Nem tudom, hogy kék szemmel születtél-e, és csak utána barnult-e be. Azt viszont tudom, hogy 140-nel mész az autópályán, egyszer láttam, amikor elmentünk kirándulni. Szép volt az az egy alkalom. Ott is, akkor is ismerős voltál, és engem gyötört a vágy, hogy tudjam, volt-e szemüveged valaha, szereted-e a húslevest, mi volt a legfájóbb dolog az eddigi életedben, mi az, amire ha visszaemlékszel, mindig elönt valami furcsa, rossz érzés. De nem kérdeztem meg, mert éreztem, nincs itt a helye, és furcsállnád a kérdést.

Itt ülök, és bár nem vagy tökéletes, rád gondolok, és eljátszom egy percre a gondolattal, hogy megalkuszom, és megnézem, mi lesz belőlünk – még ha nem is te vagy az igazi.

Nézem az üzeneteket, mert már két hete nem is láttalak. Nincs igényed rá, ami nem baj, mert én is megvagyok így. Felvillan a telefonomon az üzenet, és néhány megszokott, odavetett kérdés, ócska hangsúlyban, mert nem is érdekel igazán a válasz. Te csak azt akarod tudni, mit ebédeltem tegnap, hogyan szeretem, ha hozzám érsz, milyen messze lakom tőled, vagy hogy milyen fehérneműt vettem a boltban a múlt héten. Beszélünk, vagyis inkább te beszélsz, tartalmatlanul, üres szavakat pötyögsz a telefonodon, tele helyesírási hibával. Nézem a semmitmondó párbeszédet. Rájövök, hogy neked csak így kellek, sosem akarsz úgy megismerni, ahogy én kíváncsi vagyok rá, ki vagy te. Mert nem vagyunk mások mint ismeretlenek, akik látnak a másikban valamit, ami egészen kicsit, halványan olyan megszokott, kényelmesen üres és ismerős.

Nyitókép: picjumbo