Nem szerettél, mégsem tudtam elszakadni tőled…

Ebben a gyilkos csendben végre kimondom: nem szeretlek. Hosszú órák óta csak bőgök. Túl sokáig vártam, rengeteg erőmet emésztette fel az érzés, míg eljutottam idáig, és nem bírom tovább.

Annyit gondolkodtam rajtad, kettőnkön, az együtt megélt pillanatainkon, az első találkozásunkon. Emlékszel még? Akkor azt hittem, viccelsz: azt mondtad, nem is vagyok az eseted, nem érted a gondolkodásomat. Folyton kijavítottál, mintha a hibáimat kerested volna, nem dicsértél, csak úgy elvoltál velem.

Tartottál, hogy ne legyél egyedül, de gondoltam, majd összecsiszolódunk. Valójában sosem csiszolódtunk össze. Tudod, ha az ember érzi a vesztét, keresi a kapaszkodókat. Megvoltak a győzködő fázisaim, miért lenne jó helyrehozni a helyrehozhatatlant, egyáltalán képesek vagyunk-e rá. Egyáltalán én akarom-e. Talán sosem szerettelek úgy igazán, mélyen, szívből én sem téged.

Talán az én hibám, hogy így alakult. Melletted nem tudtam fejlődni, csak túléltem a mindennapokat. Melletted nem éreztem, hogy egy irányba tartanánk, hogy mindennek van értelme, amit teszünk egymásért. Csak kapálóztam a víz felszínén, szeretetlenül, levegőtlenül, csendben, egyedül.

Melletted valahogy kiürült a lelkem. Kuncsorogtam érted, a szeretetedért, egy ölelésért, egy beszélgetésért, amiben nem mész el mellettem, amiben meghallod a hangom, amiben meglátsz engem is. Ami nem felszínes. Úgy feküdtünk egymás mellett, mint két ember, aki gyűlöli az életét és gyűlöli egymást. Minden problémád én voltam, és minden problémám te voltál. Sáros lábbal vonultál végig a közös életünkön minden nap.

Úgy éreztem, kezdek megfulladni melletted, hogy az egyetlen kiút, ha végérvényesen elmegyek. Ha megvédem magam tőled.

Talán igazad volt, amikor azt állítottad, sosem mondtam neked, hogy nekem ez így nem elég. Nem mondtam. Nem menekültem el. Nem ordítottam ki magamból, ami fájt, és nem ráztalak meg, hogy térj észhez. Féltem, de nagyon szerettelek volna megérteni. Engedtem, hogy megtetted ezt velem, nem tudtam elmenni onnan, ahol nem volt szeretet, és ez az én hibám.

FORRÁS: UNSPLASH

Szégyellem is magam érte, de ledermedtem. Te sem mondtad soha, hogy teher a kapcsolatunk, teher velem az élet, teher mellettem mindaz, amire az elején igent mondtál. Talán, ha beszéltél volna velem, tudod, amit annyiszor kértem, akkor most nem kellene ilyen módon elválnunk.

Sosem tudhatjuk, milyen emberbe szeretünk bele, csak feltételezzük, hogy jó és odaadó társunk lesz az úton. De az, hogy vállalom, hogy veled maradok, az, hogy kitartok és hűséges leszek, az, hogy elfogadlak olyannak, amilyen vagy, az már az én döntésem. És ezt egyedül az tudja felülírni, ha rájövök, szenvedésben élek melletted. És én szenvedtem.

Semmi másra nem koncentráltam már, csak arra, hogyan szabaduljak meg tőled. Nem akartam az igazamat bizonygatni, nem akartam megfelelni neked, úgy éreztem, nem maradt már semmim, amit ne vettél volna el, vagy amit ne adtam volna már neked. Tudtad, hogy nehezen fogadok a bizalmamba bárkit is, hogy nem volt sok kapcsolatom, és a férfiakkal sosem voltam túl szerencsés.

Vert az apám, az első pasim, a második is. Tudtad, hogy nehezen nyílok meg, hogy nehezen szeretek. Tudtad, hogy semmi másra nincs szükségem, csak a biztonságra, az érzésre, hogy szeretve vagyok. Már nem akarok tovább csendben élni melletted.

A boldogságban hiszek, a szeretet erejében, abban, hogy mindenki érdemel egy olyan társat maga mellé, aki mellett fejlődhet, kiteljesedhet – akivel szabadon élhet. Már nem akarok tovább hallgatni. Nem akarom megérteni a  megérthetetlent. Le akarom zárni ezt a 2 évet veled és beengedni a szívembe azt a férfit, aki képes lesz szeretettel és szerelemmel velem lenni.

Nyitókép: Unsplash

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ vagy ADD AJÁNDÉKBA a kurzust! 🎄 Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címr