Nincs veszedelmesebb vihar az anya-lánya viszálynál!
Az odaégett sütemény fölött ültek, anya és lánya. Amikor felcsaptak az első füstfelhők, nagy összefogásukban egyikük gyorsan kikaparta a szenesedő süteménydarabokat a tepsiből.
A másikuk meg szélesre tárta az ablakot, mielőtt a füstjelző fülsüketítő ordításba kezdhetett volna. Ám minden igyekezet ellenére beborította a keserű szag a konyhát, ott táncolt a függöny redőin, majd kiosont a nyitott ablakon át. A helyére pedig megfoghatatlan feszültség telepedett, ami nem a tüdejüket, hanem a szívüket kezdte szorítani.
Így hát, amint elmúlt az első vészhelyzet, meg is kezdődött a második. A vita forrása az lett, hogy ki a felelős az elszenesedett valamiért, amit most már egyszerűen csak „az a szar” névvel illettek. Sorra jöttek az érvek, hogy kinek kellett volna felügyelnie, ki miért hibás. Mígnem egyszer csak ott találták magukat 15 évvel ezelőtt, és a sérelmek áradata belefolyt a kettőjük közötti harmóniába…
Cián színű füst gomolygott a réges-rég elszívott békepipából. Felásták a múlt eltemetett atombombáit, tele ki nem mondott sértésekkel, és a hatástalanításra már semmi esély nem volt. Sorra robbantak, mint az aknamezőn vakon átrohanó katona lábai alatt a taposóaknák.
Mindegyik emlék fájt: a tavalyi rosszul sikerült karácsony, a tiltások, az összes nézeteltérés húsz évvel ezelőttről. Még az a hosszú hajú Barbie is, amit nem vettek meg neki soha. És azóta is vágyik rá a szívében az a kislány, aki a kirakat üvegén keresztül nézte a hosszú szőke hajat, és elképzelte, hogyan fogja fésülgetni. Mint a szél fuvallatai, úgy jöttek sorra a gondok, és hurrikánná nőve egyre hangosabban csattantak a metsző élű mondatok. Egyre nagyobb volt a taszítás és a feszültség kettőjük között.
FORRÁS: PEXELS
Nem volt már régóta köldökzsinór, ami összekösse őket. De itt, ebben a fájóan nagy eltávolodásban már nem is emlékeztek rá, milyen volt, amikor még együtt voltak egészek. A csata hevében minden kilőtt golyó a másik szívébe talált, és már nem is „az a szar” volt a legnagyobb probléma. Hanem az anya-lánya között húzódó örök kimondatlan viszály, amely néha elsüllyed, majd nagy vihar után kihordják a partra a hullámok, és a romok eltakarítása nagy feladatot ró mindkettőjükre.
Nem csak generációs probléma volt – minden nő így él, mióta világ a világ, és minden anya-lánya kapcsolat fájóan lángol. Néha megéget, de amikor szükség van rá, melegít és megvéd a veszélytől a tűz.
Később, amikor már nem bírták tovább, a lány otthagyta az anyját a konyhában, és leült a nappaliban a hangosan bömbölő tv mellé. De semmit sem látott, csak a gőz sípolását hallotta az agyában, és a füleiben lüktető érből duruzsoló vérfolyamot. Hallotta, hogy az anyja matat, valamit pakol a konyhában, majd kis idő után kezében egy tányérral besétál a nappaliba. Nem néz rá, tisztes távolból leül a lánya mellé. Köhög egyet, majd félszegen megkérdezi:
– Kérsz? – Egyszerre bocsánatkérő és mégis büszke ez a kérdés.
– Mi ez? – kérdezi a lánya bizalmatlanul.
– Lekapargattam az égett részeket. Együk meg ezt a szart, ha már mi csináltuk! – És felé nyújtotta a szenes kis süteménydarabokat.
Mindketten belenyúltak a tányérba, és mosolygott a szívük, ahogy az átfüstölődött mandulás kekszet ették. Ott és akkor tudták, hogy a kettejük egymás iránti szeretetét semmilyen háború nem tudja elpusztítani. Mindig számíthatnak egymásra…
Nyitókép: Pexels
