Ostoba vagy, ha így reagálsz egy fogyatékos gyerekre!

Andi halmozottan sérült, fogyatékos kisfiút nevel. Elmesélte, hogy amikor nemrég sorban álltak a piacon, egy egészséges fiúcska kezdte el bámulni az ő önálló fejtartásra képtelen, kerekesszékes gyermekét.

A fiút kísérő nagymama ekkor így szólt: „Látod, fiam, ha nem bírsz magaddal és sokat ugrálsz, te is úgy végzed, mint ez a szerencsétlen!” Andi se köpni, se nyelni nem tudott. Szerette volna elmondani, hogy az ő fia nem azért lett sérült, mert túlzottan is eleven volt, hanem azért, mert miután az orvosok a születésekor nem ismerték fel időben a vészhelyzetet, a baba beszorult a szülőcsatornába, majd halva jött a világra.

Hosszú percekig próbálták újraéleszteni, ami végül ugyan sikerült, de az oxigénhiány súlyos agyi károsodásokhoz vezetett. Amikor egy egészséges gyermek puszta kíváncsiságból – teljesen érthető módon, ítélet nélkül – megbámulja sérült társát, rendben van, ha az őt kísérő felnőtt kérdez, esetleg hagyja a gyereket is kérdezni.

Az azonban teljességgel elfogadhatatlan, ha riogatásra, fenyegetésre, elrettentő példának használja a másik állapotát, vagy épp nyílt ítéletet fogalmaz meg a szülővel szemben. Andi esete talán extrémnek tűnik, ám hamarosan kiderült, hogy a halmozottan sérült gyereket nevelő szülők mindegyike találkozott már az ostobaság és a gonoszság hasonló szintjével.

A kommentek között több érintett is arról számolt be, hogy bár a gyerekek többnyire kedvesek és érdeklődőek, sokan azt keresik, hogyan tudnának a segíteni, a felnőttek nagyon sok esetben érzéketlen módon, bicskanyitogató stílusban állnak a helyzethez. Íme, néhány sötét mondat, aminek soha nem lett volna szabad elhangzania…

„Minek kell az ilyen nyomorultakat életben tartani, hát ez csak szenvedés neki és a családjának is!” –

Amikor egy egészséges magzat oxigénhiánnyal, agykárosodással születik, még a legjobb orvosok sem tudják, mennyire rehabilitálható az állapota. A szülő annyit tehet, hogy reménykedik, és mindent megtesz azért, hogy a kicsi minél jobban legyen. A szülők nem azért szeretik a gyermeküket, mert az egészséges, hanem mert a húsuk és a vérük, akit nagyon vártak. Mellesleg egy emberi lény, akit az orvosok sem hagynak elpusztulni.

„Jobb lenne neki egy intézetben a magafajták közt.”

A legtöbb ilyen intézetben a bentlakók nem kapnak olyan odafigyelést, mint családban. Ennek ellenére nagy eséllyel oda fognak kerülni a szüleik halála után. Addig viszont ne feledd: valaki a saját életét áldozza azért, hogy ezeknek a gyerekeknek emberhez méltó életük legyen.

„Hogy lehet egy ilyen állapotú szerencsétlent emberek közé vinni?”

Inkább örüljünk annak, hogy ma már a fogyatékossággal élőknek nem kell rejtőzködniük, mint a középkorban vagy az “átkosban”.

„Ne nézz oda, fiam, mert elkapod tőle a hülyeséget!”

Persze, hiszen a fogyatékosság egyértelműen hülyeség, nem pedig egy sajnálatos állapot, és már hogyne, nyilván pillantással terjed… Kérdéses persze, hogy aki ilyet képzel és mond, az vajon miből gondolja, hogy nem ő a hülye…

„Biztos alkoholisták vagy drogosok a szülei, azért lett ilyen!”

Fogyatékosság, genetikai betegség, sérültség bárhol, bárkivel előfordulhat – még azzal is, aki most tökéletesnek hiszi magát, és úgy véli, nem érheti baj. Nyilván az igazságos világba vetett hit mondat ilyen ostobaságokat azokkal, akik szeretnék elhinni, hogy rossz dolgok csak rossz emberekkel történnek, de ez természetesen nem így van.

„Mit csinálhatott ez a szerencsétlen előző életében, amiért ilyen büntetést kapott/miért bünteti a családot az Isten?”

Bármi is legyen a hitrendszered, az életben a betegségek, sérülések nem büntetések, pláne nem korábbi rossz cselekedetekért. Ha van is transzcendens oka egy fogyatékosságnak, az soha nem büntetésből fakad.

Az ilyen és ehhez hasonló oktondi megjegyzések nemcsak bántóak, fájdalmasak az amúgy is rettenetesen sok kihívással és nehézséggel megküzdeni kénytelen érintettek számára, de az ép gyerekeket is félrevezetik, rossz irányba terelik. Ehelyett a halmozottan sérült gyereket nevelő szülők azt tanácsolják, hogy a gyerekek – de akár a felnőttek is – kérdezzenek bátran.

Érdeklődjenek, miért ilyen furcsa a kisfiú, mi a baja, az mivel jár, mit tud és mit nem képes csinálni. A kellően nyitott ép gyerekek ilyenkor azt látják, hogy sérült társaik is képesek  a kapcsolatteremtés valamilyen formájára, és ha kedvesek hozzájuk, azt bizony nagy mosollyal, sőt, nevetéssel honorálják. És hát nem jobb, élhetőbb így mindenkinek?

Nyitókép: Unsplash