Ugye csak akkor kezdesz új kapcsolatba, ha az előzőt már lezártad?

Igen. Egy ideális világban úgy történne, hogy felismerjük, hogy nem illünk össze a párunkkal, vagy már nem működik jól a kapcsolatunk, megragadtunk, folyamatosak a konfliktusok, és ezért jobb, ha szétválunk. De a valóságban ezer és ezer tényező van, ami miatt nem ilyen egyszerű.

Lehet, az egyik fél lezárná a kapcsolatot, de a másik még nem. Ezért a szakítás egy kifejezetten fájdalmas és elhúzódó folyamat. Anyagilag is borzasztóan megterhelő lehet közös albérletből, közös lakásból különköltözni. Lehet, hogy a kapcsolat nem is igazán rossz, csak olyan üres. Kényelmes, csak nem szenvedélyes. És egy harmadik felbukkanása ráz fel, hogy mennyire kevés az az élet, amit eddig éltél.

Nem mindegy, mióta tart a kapcsolat

 

Azért lényeges különbség van aközött, ha valaki csak pár hónapja, esetleg 1-1.5 éve van együtt valakivel, mintha 10-15 éve házasok. Van közös gyerek, közös hitel, közös autó. Hiszen ha nincs annyira összecsomózva az életetek, akkor sokkal könnyebb kilépni belőle. Ha csak a mostani 2020-as éveket nézzük, akkor olyan könnyű valakinek csak úgy kiugrani egy kapcsolatból, ami sok esetben nemcsak szerelmi kapcsolat, de bizony gazdasági közösség is?

A kovid alatti bizonytalanságban ideális lenne? Vagy amikor háború dúl a szomszédban, az infláció az egekben, akkor lenne az a pillanat, amikor valaki azt gondolja, hogy nem elég jó a kapcsolata, szóval ezt le kell zárni. Mindkettőjüknek jobb lesz úgy ha külön folytatják, szóval összeszedi a cuccait és kilép a TELJES BIZONYTALANSÁGBA, kockáztatva azt, hogy saját magát nem tudja fenntartani. Mert van, akinél ez a valóság.

Van, amikor habár a kapcsolat nem tökéletes, nem biztos, hogy most azonnal kiugranánk belőle. Mert egyébként nem szörnyű, nem elviselhetetlen, csak összességében nem tudunk kiteljesedni benne, van sokféle hiányérzetünk. De itt előjönnek olyan gondolatok, hogy:

• Melyik kapcsolat tökéletes?
• Lehet, ennyi kompromisszumot meg kellene tudni kötni?
• Csak én akarok túl sokat, és egyébként ez teljesen normális?

Nem akarunk rossz döntést hozni, elhamarkodni, egyik kapcsolatból a másikba kezdeni, csak mert hajszolunk valami elérhetetlen szerelem ábrándot. Van olyan, amikor nem egyértelműen rossz a kapcsolat. Csak kihűlt, beszürkült, amiben eltávolodtak egymástól a felek. Amikor talán még meg lehet menteni, ha mindketten akarjuk. De ez egy nagyon bizonytalan határmesgye az érdemes még küzdeni ezért, vagy ideje lenne továbblépni között.

Ha ebben az állapotban ismernek meg valakit, vagy kerül hozzájuk közelebb valaki, akit már régóta ismertek, és akire elkezdenek másképp tekinteni, többször gondolni, akaratlanul is keresni a társaságát, akkor az mindent boríthat. Lehet ez a trigger, ami elég lendületet ad ahhoz, hogy felszámolják az eddigi életüket. Lehet-e erre egyértelműen azt mondani, hogy helytelen dolog?

Olyan felsőbbrendűen tudunk ítéletet mondani más emberek felett, mintha mi mindig mindenben tökéletesek lennék. Én is hiszek a becsületességben, a hűségben és a tisztességben, viszont láttam már sok érdekes helyzetet, ahol azért elgondolkoztam, hogy miként is ítélek meg benne egy-egy embert. Mert az életben sokféleképpen beüthet a sz*r, és kerülhet az ember kilátástalannak tűnő helyzetbe. Igen, lehet azért is, mert ő hülye volt, rosszkor rossz döntéseket hozott.

Ha nem fekszik le mással, akkor nem is csalt meg?

 

A megcsalás tényét és a becsületesség határvonalát ott húzzuk meg, hogy a párunk ágyba bújt-e valaki mással. Mert ugye, ha azt állítjuk, hogy valakinek várnia kellene, amíg lezárja az előző kapcsolatát, és csak utána kezd bele egy újba, az azt jelenti, hogy előtte nem is szeret bele másba, nem? Tehát érzelmileg sincs benne egy másik kapcsolatban. Viszont valahogy azt soha senki nem szokta felemlegetni, hogy már akkor szerelmes volt belé, mikor még együtt voltunk, csak azt lehet hallani, hogy „Már akkor vele kefélt, amikor még házasok voltunk!”

Tehát tulajdonképpen a legtöbben azt várják el, hogy ne legyen fizikai kontakt más emberrel addig, amíg egy párt alkotnak. Ami azért kicsit visszás, mert egy félrelépésből könnyebb helyrehozni egy kapcsolatot, mint akkor, ha az egyik fél beleszeret valaki másba. De persze én sem vagyok kivétel, én is baromira kiakadnék, ha valaki mással henteregne a párom, miközben még együtt vagyunk. Én csak azt állítom, hogy az élet sokszor nem annyira egyszerűen szabályok közé zárható, mint szeretnénk.

Értsük meg, mi miért történik

Viszont ha megértjük a folyamatokat, akkor talán könnyebb feldolgozni a történteket. Valóban az a legtisztább út, ha egy kapcsolat lezárul, akkor hagyunk időt a magunknak és a másiknak is gyászolni. Nem kezdünk egyből új kapcsolatba, és nem posztoljuk tele a közösségi médiát az új szerelmünkkel egy héttel a szétválás után. Mert az biztosan érzékenyen fogja érinteni a másikat. Ugyanakkor azt is el kell fogadni, hogy az életben az események sokszor nem a legtisztábban alakulnak.

Legyünk őszinték, ha minket csalnak meg, akkor úgysem tudjuk ezt higgadtan feldolgozni, és tuti, ki leszünk bukva. Viszont ha általánosságban beszélünk erről, akkor a valóság az, hogy bizony sok olyan helyzet lehet, amikor nem lehet az előtt lezárni egy kapcsolatot, hogy egy másik elkezdődjön. Ha máshogy nem, érzelmileg. Viszont, hogy ezután mennyire vagyunk korrektek, az a mi döntésünk. Mert ha egy lebukással derül fény a dologra, akkor azt már hiába magyarázod. Szerintem itt a nagyon fontos különbség. Ha valaki menni akar, akkor álljon elő vele és menjen, és akkor nincs is értelme matekozni azon, hogy mikor kezdődött. Ha viszont félrelép és utána visszakozna, akkor már jogos a kérdés: ha nem akartad befejezni a kapcsolatot, akkor miért mentél félre?

Nyitókép: Unsplash