A démonjaid állták útját a szerelmünknek

A gyertyafény csendesen nyújtózik néha a plafon felé. Éjféltájt jár az idő, mintha csak ő is álomra készülne hajtani az ide-oda ingó fejét. Csak bámulom az apró lángot, és az áramszünet miatti némaság időt és lehetőséget ad, néha szinte rákényszerít, hogy a saját lelkem mélyére lássak.

Sokáig szenvedtem a hiányodtól

Hosszú időn át mardosott az állandó félelem, hogy elveszítelek. Álmomban is kínlódtam, mert kényszerképzetek gyötörtek. Mindent láttam magam előtt, amire gondolni sem akartam. Olyan jónak hittelek. Olyan tökéletesnek láttalak. A napjaim élettel teltek meg, hajnalonként a te szavakba öntött gondolataid ráztak fel az álmomból, vacsorafőzés, takarítás közben pedig órákat beszélgettünk mindenről telefonon. Bármiről. Nem számított, hogy mindennapi apróságok, pletykák, nagyvilági hírek, munkahelyi dolgok, baráti viszályok – mindenről volt saját véleményed.

Szerettem, hogy nem is akartál a tömeghez tartozni és mindig mindent úgy csináltál, ahogy jónak érezted, nem úgy, ahogy a világ várta tőled. Te pedig imádtad, hogy nem veszik el a semmi csendjében a beszélgetésünk néhány mondat után, imádtad, hogy egyik sztoriból jött a másik, és az idő szinte pergett, mint a homokóra szemcséi. A hosszú, súlyos órák perceknek tűntek a te társaságodban. Sokat nevettünk, és volt, hogy sírtunk is. Hol az online térben, hol személyesen. Nem szégyelltem a könnyeimet és büszke voltam arra, hogy a végtelennek tűnő idő után, ami elszakított minket egy időre egymástól, most végre megnyitottad előttem a szíved.

Ha szétnéztem magam körül, csak a káoszt láttam mindenben. Káoszt a környéken, a házban, az emberek között. Menekültem volna, de aztán jöttél a semmiből, megszüntetted a zűrzavar kavalkádját, és hagytad, hogy szeresselek. Törődtél velem. A részemmé váltál, és én éppúgy a tiéddé. Talán észre sem vettük.

Kimondatlan szerelem, súlyos szenvedés, súlytalan, könnyes tekintetek és megkönnyebbülést remélő, patakokban ömlő könnyek. Az időnk kevés volt, az eseményeket pedig mintha dézsából öntötték volna ránk; egyikünk sem tudta felfogni épp ésszel, mekkora csoda, amit átélünk. Hogy kaptunk egy második esélyt, és hogyha néha pengeélen táncolva, de igyekeztünk boldoggá tenni egymást, még ha fogalmunk sem volt, mit is kellene ehhez tennünk.

Voltak csontig hatoló ölelések, ahol a szíved szinte a szívemen dobbant, és végtelennek tűnő, csókokkal borított éjszakák. Lábösszegabalyodva ébredős, egymást ölelve nyújtózós reggelekkel. Mintha éveket kaptunk volna hirtelen, belezsúfolva néhány varázslatos hétbe.

Jól emlékszem, milyen érzés volt a tarkódra fektetni a fejem

Imádtam az illatod, imádtam összeborzolni a hajad. Imádtam, hogy jöttél a semmiből, mint valamiféle megmentő, és kétségbeestem, mikor azt gondoltad, nem vagy elég jó nekem. Pedig épp a tökéletlenségeddel együtt voltál tökéletes. Tudtam, hisz láttam és éreztem, hogy nem tudsz mit kezdeni a szerelmemmel. Nem is beszéltem soha ilyesmiről, mert a normálisnak tűnő reggeli közös kávézások, a közös programok tervezése közben is úgy bámultál rám, mint aki szellemet lát. Tudtam, és el is mondtad: te nem tudod, milyen az, ha törődnek veled. De azt tisztán érezted, hogy minden érintésemben ott lapult a gondoskodni vágyás. Boldog voltam. És bár nem tudtál az egésszel mit kezdeni, sem érteni, se megmagyarázni a kettőnk kapcsolatát, de boldog voltál te is.

De a megszokott semmi, az üresség, a jól ismert barátod, a társad, aki mellett a mindennapjaid éled, újra magához ölelt, amikor hazaérve nélkülem feküdtél az ágyadba. És te nem voltál elég bátor szembeszállni a démonjaiddal a közös boldogságunkért cserébe.

Nyitókép: Midjourney