Senki sem érdemli, hogy csak valaki helyett szeressék

Nem akartam igen mondani. Nem akartam randizósat játszani, mert tudtam, hogy képtelen lennék valakit újra közel engedni magamhoz.

Mégis beleegyeztem. Hallgatólag ugyan. Baráti felütéssel. Elhazudva a laza könnyedség ígéretét. Esett az eső reggel. Munka utánra beszéltük meg az ominózus baráti csevejt. Láthatóan vizslatva várt rám, amikor beléptem a jól ismert kávéház épületébe. És ugyan ez nem nagy dolognak hat, de mégis jóleső melegség járt át. Éreztem rajta, hogy izgul, de igyekszik palástolni. És voltaképpen nem is megy rosszul neki.

Tetszett az inge, az illata és az érzés, hogy be akar vágódni nálam.

Mégis folyamatosan zakatolt az agyamban a mi első randink. Az, ahogy akkor éreztem magam. Tisztában voltam vele, hogy nem szabadna maradnom. Ezen a ponton már valóban tagadhatatlan volt, hogy nem vagyok túl rajtad. Így nem fair hagyni valakinek, hogy más árnyéka legyen, akár csak egy randi erejéig is.

Még sem tudtam felállni

Megköszönni a beszélgetést és kisétálni a körútra. Ez volt a tervem, de mindig csak egy perccel tovább húztam a távozás vízióját. A következő snittben pedig már egy kósza csókban találtam magam. Nyilván volt előtte fizetés, tétovázás, hogy ki mire megy. Elkísérhetlek-e egy darabon álnaiv kérdéssel.

És aztán egy nagy nevetésből elindult az első összefonódás. Nem számítottam rá, és arra meg végképp nem, hogy a testem olyan heves intenzitással fog reagálni a szinte még idegen közelebbi érzékelésére. Elképesztően ismerős volt ez az ismeretlen. Kicsit ilyen hazaértem érzéssel keveredett. Megdöbbentem. Azt meg csak azóta tudom – már a pszichológusomtól, hogy ez minden, csak nem jó jel.

Akkor ez engem csak arra sarkallt, hogy kezdjek el úszni az árral. Ne foglalkoztasson a jól érzékelhető tény, hogy még atomjaimra hullva heverek. Hiszen még, mint utólag elmondta: az ismeretlen ismerős is felismerte. “Felépülésben voltál.”

Bárcsak felépülésben lettem volna!

Teljesen és reménytelenül talajvesztett voltam. Fogalmam sem volt, hogy ki vagyok, mit akarok – és valójában merre is tart az életem. Hatalmas véget nem érő csaták dúltak bennem, amit nem tudott enyhíteni semmilyen tudatmódosító. Vagyis talán csak egy. Az az egy, ami tiltott lett volna ezer más okból. Legfőként azért, mert ha a lelked romokban hever, akkor a testi kielégülés csupán csak látszat. Nem jár vele valódi felszabadító, magával ragadó energiaáradat.

Kép forrása: Midjourney

Eufória azonban igen. És ez behúzott a csőbe. Azt hittem, hogy sínen vagyok. Újra átélhettem, hogy megjelenik az a furcsa bizsergés. Beindul az újdonság varázsa. Meg természetesen az időhiányban elfogyott a kapacitásom rád gondolni. Hirtelen mindent betöltött az ismeretlen ismerős.

Ezáltal annyira mélyre le tudtalak nyomni, hogy már csak néha – álmomban – kísértettél meg. Legalábbis az első időkben. Aztán persze egyre többször vágytam rád. A te hangodat akartam hallani, a te illatodat akartam érezni. Már nem érdekelt, hogy miért lett vége. Nem számított, hogy milyen mély sebeket okoztunk egymásnak.

Mégsem léptem. Nem dacból vagy sértődöttségből. Egyszerűen csak elkezdtem gyógyulni. Megérteni, hogy nem várhatom, hogy életen át a nagy szerelmet. Vagyis várhatom, de az a fajta habos-babos egymásra találás csak a filmvásznon meg a mesékben olyan magával ragadó.

Az élet írta, valóban izzó szerelmi történetek hatalmas mélységekkel megtűzdelt magasságok. Nem éri meg kihagyni őket. De egy életen át sem szabad őket játszani. Pont úgy, ahogy senki sem érdemli meg, hogy valaki helyett legyél vele.

Baranyai Kata novellája

Nyitókép: Midjourney