A romantikázás csak felesleges időpocsékolás a “lényeg” előtt?
Ciki vagy sem, de pár nap alatt ledaráltam a Jane Austen regények kosztümös filmadaptációit, és most üres tekintettel és fájó szívvel ülök a kanapén. Léteznek még a mai világban Mr. Darcy-k?
A filmek közben végig érzem a látszólag higgadtan visszafojtott, közben belül pattanásig feszülő vágyat, ami bármelyik pillanatban kitörhet a szereplőkből. De az utolsó percben felülkerekednek a kulturális, társadalmi elvárások és a neveltetés. Mondhatnánk, hogy cukormázas romantika, meg kosztümös “mamipornó”, de számomra egy ilyen regény/film sokkal inkább visszaadja a valós érzelmeket, mint bármelyik mai romkom, vagy A szürke akárhányadik árnyalata.
Valahogy életszagúbb az egész, még akkor is, ha egy számunkra teljesen eltérő világban, egy régebbi korban játszódik. Bájos és szomorú egyszerre. Azt érzem a filmek után, hogy valami hiányzik, hogy valami régen elveszett, ami egykor még értéket jelentett az udvarláskor, párválasztáskor.
Már nem várnak egymásra a szerelmesek
A központi elem, a nagy találkozások helyszíne mindig a bál. Ahogyan a lányok-fiúk izgulnak, hogy ez az a bizonyos esemény, ahol évente X alkalommal esélyük nyílik ismerkedni, férjet-feleséget találni. A nők (inkább lányok) csillogó szemmel ejtik el a kendőt a folyosón, és epekedve figyelik, hogy melyik fickó hajol le érte. “Vajon megtalálom életem szerelmét ma este?” – gondolják mindannyian, engem meg beszippantanak az emlékek, amikor az első randira készülődtem és a világomról nem tudtam, annyira izgultam, hogy hogy áll a sminkem, meg hogy ne legyen túl visszafogott, de túl kihívó sem a ruhám, hogy mi fog történni az első találkozás után, vajon lesz-e folytatás, megcsókol-e?
Kép forrása: Unsplash
Nem érünk rá a romantikára
Most körbenézek, és azt látom, hogy ma nincs bál. Az álmodozást lassan felváltja az unalom, a fantáziának egyre kevesebb szerep jut a “piacon”, ahol katalógusból választhatod ki bizonyos paraméterek alapján, hogy kivel, mit és hogyan. Ha mázlid van, akkor talán tovább is tart majd a kapcsolat. Van még olyan, hogy reggel 8 óta ülünk az ablakban, és bámuljuk az utcafrontot, hogy mikor bukkan fel? Van még olyan, hogy udvarlás? Ami mondjuk nem 1 vagy 2 gyors randiból áll, hanem akár több hétig is elhúzódik, mert annyira kitartó a másik, és annyira érezteti velem, hogy engem akar? És szépen óvatosan, finoman közelednek egymáshoz a felek? Van még olyan, hogy “nem erőltetek semmit” hanem megvárom, amíg megszületik a másikban is a vágy? Van egyáltalán igényünk még arra, hogy a szeretkezést egyfajta szentségként éljük meg a másikkal? Egy emelkedett, mélyebb kapcsolódásként? A maga teljes rituáléjával.
Nézem, ahogy Elizabeth és Mr. Darcy “bénáznak” miközben lassan kibontakozik a szerelem köztük. Esetlenek, tévednek, és közben annyira emberiek. Én meg mindjárt elcsöppenek a kanapén és azon morfondírozom, hogy mélyen belül vajon megvan-e még a vágy az őszinte, mély kapcsolódásokra, és az intimitásra?
Nyitókép: Unsplash
