Rúgd ki az életedből azt, aki rombolja a lelkedet!

– Anya, ez mi? Egy kis kerámia bakancs? Minek ez?

– Kaptam egyszer régen egy barátnőmtől, hogy mindig legyen erőm kirúgni azokat az embereket, akik nem jók hozzám.

– Ez hülyeség. Ha valaki nem jó hozzád, miért vagy vele?

– Mert a kirúgásnál csak a felismerés nehezebb.

Sokáig kerestem a helyem. Azt éreztem, valami baj van velem. Nem vagyok elég jó, elég szép, elég okos, elég kedves, egyszóval olyan semmilyen vagyok. Egy szürke kisegér, akinek a félhomályos pincelyukban lapulva a legjobb. A sok év alatt egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy ne velem lenne a baj. Mindig hittem azoknak, akik az önzetlenségem és naivitásom kihasználva megpróbáltak magukhoz láncolni, mert szükségük volt egy jól formálható „alattvalóra”.

Belőlem nyerték az energiát.

És ahogy ők egyre magabiztosabbak és erősebbek lettek, úgy lettem én egyre kisebb és szomorúbb. Persze ez is az én „hibám” volt. Valamiért mindig is vonzódtam a határozott, erős karakterekhez. Barátként, barátnőként is szerettem, ha valaki megfogta a kezem és vezetett. Legalábbis ezt gondoltam. Hogy szeretem. Hogy én ezekért az emberekért tudok rajongani.

Csak közben belebetegedtem a nagy rajongásba. Ha mérlegre tettem a gyermekkori álmaimat és a megvalósult jelent, óriási űrt láttam a kettő között. És fetrengtem az önsajnálatban. Minden napom a túlélésről szólt. Csak akkor tudtam létezni, ha az általam istenített emberek nagynéha megsimogatták a fejem és megdicsértek, hogy ügyes vagyok – bár van nálam ügyesebb is, de azért ne adjam fel. Aztán persze, amikor azt látták, hogy még ez a dicséret is „túl sok”, akkor gyorsan visszavettek és lehülyéztek. Én meg bólogattam.

Tudatlan, naiv lány voltam.

Sodródtam a saját életemben, abban a hitben, hogy ez a karmám. Nem olvastam önsegítő könyveket, vagy ha bele is kezdtem egybe (például Hogyan mondjuk nemet?) rögtön jött az oltás: „Milyen szarságot olvasol? Nincs neked erre szükséged! Itt vagyok én. Majd én megmondom, hogy csináld!”

 

Aztán valahogy csak elkezdtem felismerni magam körül a valóságot. Valahogy csak elkezdtem kiválogatni a szemetet az értékes közül. A fülembe is egyre többen kezdtek duruzsolni. Apró igazságokat. Egy-egy szót. „Becsap.” „Kihasznál.” „Nem szeret.” Nyitogatták a szemem, na meg, kaptam ezt a kerámia bakancsot is…

Amikor évekkel később bekerültem egy csapatba, ahol jó lenni, ahol támogató a légkör, ahol elhiszem végre, hogy jól csinálom, akkor állt össze a fejemben minden. Rájöttem, sosem velem volt a baj az életem során. Egyszerűen rossz – vagyis hozzám nem passzoló – emberekkel vettem magam körül. Olyanokkal, akiknek nem számítottam. Akik csak lenyomni akartak, mert azzal ők „magasabbak” lettek.

Szóval, ha rosszul érzed magad, legyen az első, hogy nézd meg, kik vesznek körül! Ne ments fel senkit, hogy valójában jó ember, csak neked kell változni. Ne gondold, hogy mindenki utat mutat, ha fogja a kezed – mert lehet, csak azért fogja, hogy ne futhass el.

Ismerd fel, ha egy kritika nem épít, hanem rombol!

Ha valaki mellett kevésnek érzed magad, legyen erőd otthagyni a francba! Fordíts hátat! Keresd mindig azoknak az embereknek a társaságát, akik egyenrangúként kezelnek. Nem kell, hogy felemeljenek. Nem kell, hogy többre tartsanak. Elég, ha tisztelik azt, aki vagy. Így fogod saját magad építeni, és így épül majd veled együtt a környezeted is.

Senki nem születik kevesebbnek a másiknál. Szelektálj! Az igazi barátok mindig maradni fognak. A többit pedig engedd el! Hidd el, nem fognak hiányozni…

Nyitókép: Unsplash