Se a pofonokkal, se a majomszeretettel nem boldogulsz szülőként!

Rengeteg helyen olvasni arról, hogy mennyire eltorzultak a gyereknevelési szokások hazánkban is. Lényegében szinte nincs is már olyan nevelés, mint amit még a harmincas-negyvenes korosztály megtapasztalt a régi érában. 

Hiszen a velem egykorúak többsége gyerekkorában még csendben végig tudott enni egy ebédet őrjöngés nélkül. Nem kaptuk meg a kifizetetlen kiflit a boltban, és megtanultuk, hogy nem üvöltünk közbe, amíg szüleink beszélnek vagy telefonálnak, hanem kivárjuk a sorunkat. És emellett ahogy nőttünk, rengeteget olvastunk.

Ez utóbbitól azért jobban fejlődött a képzelőerőnk és a szókincsünk, mint most a mobilnyomogatástól, amitől csak bezizzen az agyunk még felnőtt fejjel is, ha túlzásba visszük. A mai gyerekeknek már szinte mindent szabad: egy húszperces ebédet vagy bevásárlást nem bírnak végigülni. Képtelenek kivárni, amíg a felnőttek pár percet beszélgetnek.

A türelmetlen és hullafáradt szülő inkább a gyerek kezébe nyomja a tabletet meg a mobilt, hogy legyen 10 perc nyugalma és abbamaradjon egy kicsit az őrjöngés. Tény, hogy a mai gyerekek sokkal jobban szabadjára vannak engedve nevelésileg, mint a ‘80-90-es években felnövő szüleik. Mi ugyan szabadon kalandoztunk fiatalon, és sokszor veszélyes dolgokat csináltunk: napnyugtáig kóboroltunk, patakba ugráltunk…

Meg a fülünket a sínre tettük, hogy jön-e már a vonat. De mindezek ellenére hallgattunk a szüleinkre, a tanárokra, ismertük a határainkat. A mai gyerekek egy része pedig a telefonba temetkezve, keretek és szabályozás nélkül tengődik. A szülők megírják helyettük a leckét, megveszik nekik a legújabb „ájfónt”, hagyják őket éjszakáig mobilozni.

FORRÁS: UNSPLASH

Egyesek képesek nekimenni a tanárnak, ha az leszidja a gyereket vagy intőt oszt ki. A gyermek nem tanulja meg sem azt, hogy hol vannak a korlátok, melyeket nem lépünk túl, sem azt, hogy „hol van a helye”. Pedig minden gyermek akkor érzi biztonságban magát, ha ismeri a szülők által kijelölt kereteket. A szabadjára engedett gyermek nem tanulja meg kezelni a vereséget és a kudarcot, nem tanulja meg a várakozást és a türelmet, és mindent azonnal akar.

Nem véletlenül vágnak neki sokan az életnek hatalmas elvárásokkal. Nulla munkatapsztalattal jó lenne már diákmunkán is felsővezetővé válni, és ha nem tetszik, ahogy a főnök néz, egyből fel lehet mondani. Az ilyen gyerekek felnőttként is nagyon nehezen találják meg majd a helyüket. És sértődéssel, dührohammal reagálnak majd, ha nem úgy történik minden, ahogy elképzelték.

Sokan poénkodnak vele közösségi médiás képeken, hogy papuccsal, derékszíjjal meg fakanállal verték őket, az volt ám az igazi. Jómagam nem értem, mi abban a humoros vagy a célravezető, ha valaki egy nála gyengébbet bánt. Tök mindegy, hogy ezt tehetetlenségében, haragjában vagy szadista indíttatásból teszi-e. Az sem valószínű, hogy a pofonok mellett ne jutna ki bőven a verbális bántalmazásból, amely ugyanakkora bűn.

Szerencsétlennek, hülyének, mihasznának nevezni egy fejlődésben lévő kis lényt, brutális sebeket tud ejteni.  

Mélyebbeket, mint egy erős verés. Ám a pofonok mellett kardoskodók mégis kiállnak amellett, hogy a mai kölykökre is ráférne egy-két jól irányzott pofon meg egy elfenekelés – hiszen nekik sem lett tőle semmi bajuk. A megoldás azonban nem ez. Az agresszió és a szabadjára engedés ugyanis a két szélső véglet: ezek között pedig ott van a következetes nevelés mint arany középút.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂