Van olyan seb, ami örökre megmarad?

Rossz emlékek a gyerekkorunkból, kritikák, döntések, amiket ma már másként hoznánk meg. Mindenkinek vannak pillanatok az életében, amiket szeretne elfelejteni, de néhány seb örökre megmarad. Vannak hibák, traumák, amiket hiába szeretnék kitörölni, örökké kísértenek. Néhány seb egyszerűen sosem múlik el nyomtalanul. 

Sokszor arra sem emlékszünk, amit egy-két hete csináltunk, de vannak pillanatok, amelyek annyira az elmékbe égnek, hogy évek múltán is tisztán emlékszünk rá. Ezek olyan sebek, amelyeket mások nem láthatnak, amelyek örökké nyomják a lelkünket. Valahányszor eszünkbe jutnak, jönnek vele a kellemetlen gondolatok: „hogyan kellett volna másként csinálni?” és az önmagunk hibáztatása.

Éles szavak

Néhány szó olyan éles lehet, mint a kés. Hajlamosak vagyunk a kritikára sokkal jobban emlékezni, mint a pozitív megjegyzésekre, a negativitás elfogultságnak nevezett jelenség miatt. Az emberi agy a testünk védelméről és életben tartásáról gondoskodik, és három figyelmeztető rendszerrel rendelkezik az új veszélyek kezelésére. Van az ősi bazális ganglion rendszer, amely a harcolj vagy menekülj reakciót irányítja, a limbikus rendszer, amely a veszélyekre válaszul érzelmeket vált ki, hogy segítsen megérteni ezeket, és a modernebb prefrontális kéreg, amely lehetővé teszi számunkra, hogy logikusan gondolkodjunk a fenyegetésekről.

Egy a St. Louis-i Washington Egyetemen végzett kutatás szerint hajlamosak vagyunk több időt tölteni azzal, hogy a rossz eseményeken gondolkodunk, mint a jókon, ami segít megmagyarázni, hogy miért kísértenek minket évekig a kínos pillanatok vagy a kritikus megjegyzések. Nehéz nem rágódni egy családtag vagy barát, esetleg a szerelmünk bántó megjegyzésein. A szeretteink negatív megjegyzései hosszú távú lelki sebeket okozhatnak, növelhetik a stresszt, a szorongást, a frusztrációt és az aggodalmat.

Sokszor csak a fájó emlékek maradnak

Gyerekkoromban ugyanabba az iskolába jártam, mint a nővérem. Mindketten jó tanulók voltunk, mégis hogyha valamit elrontottam, rosszabbul sikerült egy dolgozott, gyakran hallottam: „Niki ezt sosem rontotta volna el”, „Niki meg tudta volna oldani ezt a feladatot.” Gyűlöltem, hogy mindig a testvéremhez hasonlítanak. Ő imádott szerepelni a különböző iskolai rendezvényeken, én utáltam, ha néznek. Mégis elvárás volt, hogy szerepeljek, nem tudnám megmondani, hány borzalmas verset kellett így elmondanom és hány versenyre kellett elmennem, mert elvárás volt.

Nyitókép: Midjourney

Akkor még nem tudtam nemet mondani, vagy ha meg is próbáltam, mindig jöttek a megjegyzések „bezzeg a Niki…” vagy akár a fenyegetések, „jó, ha nem szerepelsz, akkor kapsz egy 1-est irodalomból”, vagy azok a pillanatok, amikor kukában landolt a döntésem, lényegében mindegy volt, mit akartam, mert így is,  úgy is a versenyen találtam magam. Persze, szólhattam volna a szüleimnek, ma már tudom, hogy meg kellett volna kérnem őket, hogy írassanak át egy másik iskolába, ahol nem ismertek, de sosem mertem megtenni. Egyszer mondtam el otthon, hogy a fizikatanár a nővéremhez hasonlított, édesanyám pedig kikérte ezt magának a tanárnál, onnantól kezdve pedig én lettem az érzékeny virágszál.

Ezek a kellemetlen érzések annyira megnehezítették az életem, hogy gimnáziumban (ahová egyébként szintén járt a nővérem is, sőt, az édesapám is, de ott valahogy mégsem terrorizált egyik tanár se az emlékükkel, maximum megkérdezték, hogy hogy vannak) sosem mentem versenyre, sosem szerepeltem. Egészen az egyetem kellett ahhoz, hogy ismét ki merjek állni és előadni. Nyilván ekkor már nem verseket kellett szavalni, hanem különböző témákban prezentációt tartani, de végre volt egy közeg, ami figyelt, ami meghallgatott.

Hasonló történet volt a családban is

A nagynéném mindig a nővéremet helyezte előtérbe, ő valahogy mindent jól csinált. Ő volt az, akit a családjával magukkal vittek mindenhová, akit mindig kitüntetett a figyelmével. Gyerekként kétségbeesetten vágytam erre a figyelemre, aztán elengedtem. Sőt, már annyira nem akartam a figyelmét, hogy egészen a haláláig sosem tudott már érdekelni, hogy kapcsolatot teremtsek vele. Ott voltam a családi eseményeken, akár beszéltünk is, de mindez csak bájcsevej volt. Hiába volt az egyik utolsó kérése hozzám, hogy tartsam a kapcsolatot a lányaival, képtelen vagyok rá a mai napig. Egyszerűen annyira belém ivódott az érzés, hogyha évekig nem voltam elég jó ennek a családnak a figyelmére, akkor már soha többé ne is akarják, hogy akarjam ezt a figyelmet. Nem bosszú akarna ez lenni, hanem önvédelem, így is túl sok fájdalmat érzek, ha rájuk gondolok.

A szavak, a tettek fájnak, az embereket fájdalmat tudnak vele okozni. Sokszor talán nem akarattal, és mégis megteszik. Gyakran nem gondolunk bele, hogy milyen törést jelenthet egy-egy kritika, egy rossz szó. Bármennyire próbáltam ezeket elfelejteni, a részemmé váltak és igazán sosem fognak begyógyulni.

Nyitókép: Midjourney

Író: Seress Panni