Sétára indulok a szerelmed emlékével

Azon a hűvös, szeles tavaszi napon a sétány közepén ballagva a magnóliák illata körbeölelte a szívét, mint egy puha, meleg sál. Az érzelmek kabátja aznap is túl nagy volt rá, és nem győzte húzni maga után.

Ránehezedett a vállára, és egészen összenyomta a kinézetét, mint a legkisebb matrjoska sétált a többi nagy ember között. Emlékezett az első tavaszra, amikor találkozott vele, akkor az a bizonyos kabát is olyan szűk volt, mert a szíve majd’ felrobbant a szerelem fullasztóan erős, mégis kellemes szorításától.

Hasogattak a bordái az indokolatlan szívdeformációtól. Most, ahogy itt sétált, tudta, hogy ő az összes emléke. Az emléke annak, hogy volt jó is – ez a gondolat ma is félkarral átöleli éjjel, ha fázik. Ő volt a remegés a testében, a vágy, a félelem, a rettegés a „nélküledtől”. De már csak a saját fejében gombolyodik életük elképzelt fonala.

Egy egész világuk van ott benn, melynek hamis nincstelenségébe néha sétálni indul.

Ilyenkor itt, a magnóliák között, kicsit belehal a szépségbe, miközben csak monoton, magányos léptének zaja kopog a kemény járdakövön. Amikor hazamegy ezekről a nehéz szívű sétákról, mindig mázsás súlyokat érez magán, és nem tud aludni. 00:01-kor ránéz az órára, és látja, hogy holnap van, de neki ez még ugyanaz a ma, mint tegnap.

Aztán csattogtatja az állkapcsát félálmában, mert kicsit haragszik a világra. Talán ha a magnóliák illata nem enyhít valamennyit a dühén, össze is töri a fogait. Végük elalszik, és megérkezik oda, ahol újra együtt vannak. Amikor felébred, az élénk emlékeket és a porrá őrölt reményt belekeveri a reggeli kávéjába. Fahéj ízű meg szegfűszeg, mint a forraltbor és az ajka íze az emlékezetében. Mindig karácsony illatú volt a levegő köztük, ahogy leheletükben oldódott a szerelem.

FORRÁS: PEXELS

Örökre így akart rá emlékezni, hogy puha volt a keze, mégis követelő. A szemeiben meztelenül izzó, türelmetlen vágyra, az ajkain csüngő boldog sóhajokra, a kiszínezett történeteire, a nevetésére, az éjszakai telefonhívásokra, a szerelmes estékre, az összebújásokra, a sértésekre, de még a veszekedésekre is.

Ahogy ránézett, amikor állig felöltözve is megkívánta őt a legrosszabb napján, amikor senki más nem találta volna szépnek. És nem arra a valakire akart emlékezni, aki agyontaposta a szívét és a szerelemnek izzó oltárán feláldozta őt a saját boldogságáért.

Amikor a legfájóbb emlékek kopogtattak a fejében a valóság ajtaján, mindig a magnóliákra gondolt. A tisztaságukra, az illatukra, ahogy felöltöztetik a fát, és mint a tündérek, kezüket a magasba tartva nőnek ki az ágakból. Ez a fa maga volt a remény a számára, hogy van jobb élet, és várnak még rá csodák a világban.

Ahol újra kitágult pupillával figyel majd valakire, és újra érezni fog. Ezek a virágok büszkék, türelmesek, és elvarázsolják az arra járót. Minden alkalommal gyógyulni jött a magnóliák közé, és összesöprögetni a hamvakat, amik a sok elégetett régi emlék nyomán maradtak a lelkében. Annyival könnyebb volt itt, a magnóliákkal övezett sétányon, itt, ahol még a szomorúság is boldogságnak tűnhet pár pillanatra.

Nyitókép: Unsplash