Susan Faludi: Mit tanult nővé operált apja történetéből?

Tényleg a túlzásba vitt egyenlőség taszítja depresszióba a nőket és okoz zavart a férfiaknál is? Hogy lehet, hogy minél nagyobb a fejlődés nőügyekben, annál inkább van egy erősödő morajlás a háttérben? Tényleg létező probléma a nők önérvényesítése?

Susan Faludi szerint egyértelműen igen. A Pulitzer-díjas amerikai újságíró úgy gondolja, mindig akkor tűnnek fel a leghangosabb antifeminista szólamok, amikor a nőmozgalom kézzelfogható eredményeket mutat fel. Az antifeminista mozgalomról, a backlash-ről írt 1991-es könyve alapmű a témában, de hangsúlyozza: a mostani kiadás sok szempontból durvább lenne.

Persze van fejlődés, hiszen világszerte elterjedt a #metoo mozgalom, egyre több a női vezető, csökkennek az egyenlőtlenségek. Mégis, a világ legnagyobb hatalmú országában alig tudtak megszabadulni a hipermacsó Donald Trumptól, aki egyetlen alkalmat sem hagyott ki elnöksége alatt, hogy belerúgjon a nőmozgalomba.

Minden szingli hárpia?

Túl sok nő dolgozik, kevés a gyerek, a szinglik nagy része hárpia, ráadásul férjezett társaikhoz képest kiszolgáltatottabbak a mentális betegségeknek – ezek a mítoszok nem a nyolcvanas évek termékei csupán. A média egy része és egyes érdekcsoportok előszeretettel hangoztatják, hogy mi a nő dolga. A szépségipar a legfejlettebb nyugati országokban is kihasználja a nők szorongásait, és haladó demokráciák politikusai is tudnak olyanokat nyilatkozni például, hogy az abortusz a nőmozgalom bosszúja a férfiak ellen.

Faludi szerint a backlash olyan, mint egy vírus: mindig velünk lesz, de nem mindegy, hogy mekkora hátrányt kell ledolgozni. Egyetlen feminista sem mondta, hogy a nőmozgalom arról szól, hogy a nőknek egyszerre lehet minden – állítja az újságíró -, az ellenhangok mégis ezt tűzték zászlajukra mint megszegett feminista ígéretet.

Ennek nyomán hördültek fel a férfiak, akiket Faludi egy másik könyve kapcsán kérdezett frusztrációjukról. A súlyosan torz helyzetet igazolta a döbbenetes eredmény. A meginterjúvolt férfiak többsége Hillary Clintont hibáztatta problémáiért, aki a gonosz feminizmus megtestesítőjeként elveszi a férfiak munkáját – mindezt úgy, hogy közben a férje volt az elnök(!). Bill Clintonért továbbra is rajongtak a nők, a panaszos férfiakból pedig majdani Trump szavazók váltak.

Feminista = torz apakép?

A nőügyek élharcosait jellemzően azzal vádolják, hogy sérültek az apaképük miatt. Ha nem bízik a férfiakban, akkor nemtörődöm a családfő, ha férfiasan magabiztos, akkor meg túlzottan elkényeztették. Olyan könnyedén címkézzük egymást, mintha ismernénk a másik élettörténetét.

Susan Faludi feminizmusára kétségkívül hatott saját apja, akinek többrétegű utazását az Előhívás című könyvében követte végig. „Úgy döntöttem, hogy elegem van ebből a macsó, erőszakos férfiból, aki legbelül sosem voltam” – írta lányának egy e-mailben a férfi, majd bejelentette, hogy nemátalakító műtétre vállalkozott Thaiföldön.

Steven helyett Stefanie lett, és arra kérte lányát, hogy látogassa őt meg Magyarországon. A könyv azonban nem a könnyes egymásra találás regénye – erősítette meg Faludi, amikor néhány éve Budapesten beszélgettem vele.

Elképesztő történet tárul fel, amelynek gyötrő központi kérdése: az identitást vajon egyéni választás vagy a kollektív tapasztalatok határozzák meg?

Faludi apja igazi identitás halmozó: az Istvánként született férfi fiatal zsidóként Magyarországon éli át a náci rémuralmat, majd hosszú utazások után Steven Faludiként egy amerikai külvárosban vergődik a nemiség csapdájában, hogy milyen is az igazi férfi. A háború utáni időszak, az ötvenes évek amúgy is kedvezett a férfiasság krízisének, apák, férjek próbálták újra megtalálni önmagukat.

A mélyen meghúzódó identitásválság brutális hullámokat vert Faludi apja körül, igazi despota családfőként viselkedett, kiszolgáltatva feleségét és két gyerekét erőszakos jellemének. A válás után fizikailag is egyre félelmetesebb lett, máig nehéz elfeledni, amikor betört a házba, hogy baseball-ütővel essen neki anyja új párjának.

Steven Faludi transznemű nőként tért vissza Magyarországra, ám apa és lánya között a huszonöt évnyi elidegenedést nem lehetett csak úgy felszámolni. Stefanie új identitásának a túlzott nőiséget választotta, otthon neglizsében járt, és lányával divatról akart csevegni. „Hiába cseréled le a ruhatárad, ugyanaz az ember maradsz” – gondolta Faludi, akit nem apja műtétje zavart, inkább az, hogy új személyiségével akarta mentesíteni magát a borzalmas apaszereptől.

De vajon az új identitás megszüntetheti-e a régit? A nehéz természetű apa és kutakodó lánya lassan, de megtalálták a középutat. Leginkább azután, hogy Stefanie végre abbahagyta a porcelánokról való édelgést, és kinyitotta a pince lezárt családi dobozát. A régi fotókból és dokumentumokból előtűnt a személy, akit anyja megvert, amikor fűzőt húzott magára, és bezárt egy sötét szobába. Akinek egész életét végigkísérte a sehova nem tartozás érzése.

„Apám sosem lehetett volna a transzneműek plakátarca – mondta Faludi -, de az ő esete is azt bizonyítja, hogy a gender spektrum nagyon színes. Nem lehet csupán egyféle módon létezni nőként. Stefanie felszabadult, kitört az izolációból, és végre tudott kommunikálni az emberekkel. Végső soron mindig is csak arra vágyott, hogy elfogadják.”

Nyitókép: Russ Rymer