Szakításkor derül ki a másikról, valójában milyen ember!

Ha tisztelt volna, vagy valamikor szeretett volna, akkor nem tűnt volna el szó nélkül. Nem tudott volna elköszönés, lezárás híján kilépni az életedből.

Egy ember jellemére kiválóan lehet következtetni abból, hogy milyen egy kapcsolat időtartama alatt – de igazán akkor tudjuk meg, hogy ki ő valójában, ha szakításra kerül a sor. Hiába volt valamikor kedves és közvetlen, ha a búcsúzáskor megalázó és bunkó, akkor igazából ennyire értékel bennünket. Sőt, van ennél rosszabb formája is egy kapcsolat végének. Nem szól, nem veszekszik, de nem is búcsúzik.

Egy napon csak arra ébredünk, hogy nincs már velünk. Nem marad belőle fizikailag semmi, csak a gyűrött lepedő, csak az illata a párnában, a neszesszer a fürdőben, vagy pár ruha, amit ott felejtett. Mindaddig, míg ott volt veled, megtöltötte, kiegészítette az életed, állítólag szeretett is, és mégis eltűnt. Mire lehet olyankor gondolni, amikor szó szerint egyik napról a másikra lép le valaki?

Ráadásul úgy, hogy szinte semmi jel nem utalt arra, hogy baj van és távozni készül? Valószínűleg csak téged ér váratlanul a lépése, döntése, ő már régen tudta, hogy így fog tenni. De nem szólt. Te pedig vak voltál, süket voltál. Ha a másik szó nélkül lép tovább, azzal világosan kinyilvánítja, igazából annyira sem becsült, hogy elmondja, mi baja van.

Jellemtelenség úgy elmenni, hogy eljátsszuk a hősszerelmest, de közben már másra gondolunk, már más ember ágyába kívánkozunk! Ezzel kőkeményen megalázunk valakit, még akkor is, ha nem tudja, nem érzi, nem veszi észre. Mi a baj a ghosting-féle szakítással? Pont az, hogy nem szakítás, csak eltűnés a ködben. Ha nincsenek látható előjelek, ha nem szól, csak cselekszik, akkor nem zajlik le az a folyamat, ami segítene a feldolgozásban és az elengedésben.

FORRÁS: UNSPLASH

Ha nem zárjuk le kettőnk történetét, akkor tárva-nyitva marad az ajtó, amin a másik kilépett az életünkből. Be sem csukjuk, csak várunk és várunk. Hisszük, reméljük, hogy visszajön, hiszen el sem köszönt.  Várunk, és közben megőrülünk, mert ott maradtunk egy olyan lelki bizonytalanságban és egy olyan párkapcsolat végén, amit már csak mi hittünk szépnek és jónak. Ő nem tett egyebet, csak annyit, hogy kilépett belőle.

Ha baja volt, miért nem mondta, ha mást szeret, miért nem szólt? Csak a kérdések tömege kínoz a nap minden percében. Éjjel nem tudsz aludni, mert felriadsz. Ha becsukod a szemed, őt látod. Keresed égen és földön. Boltba is oda mész, ahova együtt szoktatok, csak azért utazol, mert reméled, hogy pont arra a buszra száll fel, amelyiken rajta vagy.

Nem tudsz lépni.

Aztán persze elfogadod, megszokod az új felállást, és rájössz, hogy ő bizony már mással tölti ki az életét. És lassan, nagyon lassan megteszed az első lépést azon az úton, ami a tiéd, és amelyiken ő már nem jár. De addig, amíg erre képes leszel, sok víz lefolyik a Dunán. Mert várod, szereted még akkor is, ha egyáltalán nincs miért. Pedig meg sem érdemli, nem méltó rá. Aki nem becsül annyira sem, hogy elköszönjön tőled, az nem érdemel egy pillanatot sem az életedből! Kár utána sírni, ő már a múlté kell, hogy legyen.

Nyitókép: Unsplash