Te meddig várnád, míg beteljesül a szerelmed?

Reménykedve lépek a kedvenc cukrászdámba, ez a törzshelyem, bár foglalt asztalom. Nem gond, leülök egy másik szabad helyre és lopva nézem a fiatal párt, akik a ”helyemen” ülnek.

Alig hallom, amit beszélnek, olyan közel hajolnak egymáshoz, látom rajtuk, mennyire egy hullámhosszon vannak. Mosolyogva veszik fel kabátjukat és lépnek ki az utcára. Irigykedve bámulok utánuk, ahogy elfoglalom az asztalt. Annyira szeretném, ha velem is megtörténne, ami velük!

Randim lesz, nagyon régóta az első. Ugyanazzal a lánnyal… Lány? Már igazi felnőtt nő, akire fél életemben vártam. Évek óta tervezem, hogy mit mondok, ha eljön ez a pillanat, de most csak azon töprengek mi volt eddig. Egy faluban éltünk, de gimiben jöttünk össze. Rengeteget utaztunk az iskolába és közben beszélgettünk. Netti nem volt az a lány, akire minden fiú felfigyel, de én beleszerettem, csak bátortalan voltam elmondani. A nagy vallomások sosem mentek, bezzeg ő egy csapásra megoldotta!

– Tetszik valaki? – kérdezte félénken. Válaszul összekulcsoltam az ujjaimat az övével. Rá sem mertem nézni, annyira elpirultam. De neki ennyi elég volt. Nettinél leltem békére a vitákkal teli szülői házból kilépve. Együtt akartuk látni a világot és terveztük a jövőnket. De csak álom maradt, a sorsunk közbeszólt. Apám és a testvérem eldurvuló vitái apa agyvérzésével értek véget. Tizenhét évesen a nyakamba szakadt az élet: a bátyám lelépett, ápolnom kellett a beteg édesapámat, gondját viselni anyámnak és a húgomnak, plusz vezetnem a gazdaságot. Kórházról kórházra jártunk, de mindenütt ugyanazt a diagnózist kaptam: idővel javulhat apa állapota, de már sosem lesz a régi.

Felnőttem egyik napról a másikra. De az igazi kegyelemdöfés Netti elvesztése volt. Az örökké nyughatatlan anyja elköltözött az ország másik végébe, és a család is vele tartott. Egyetlen pici vigaszunk volt, hogy a nyár minden szabad percét együtt töltöttük, amíg lehetett. Aztán elment. Idővel egyre ritkábbak lettek a levelei és a telefonhívásai. Tudtam, hogy nem jön vissza, de nem tudtam elengedni, az évek pedig könyörtelenül teltek. A húgom felnőtt és családot alapított. Akárcsak Netti, várható volt, hogy nem marad szingli… Csak én voltam magányos. Pletykáltak rólam sokan sok mindent, egyedül a húgom látta és értette, miért nincs senkim.

– Nem leszel boldog, míg Anett vissza nem jön! – Igaza volt, de tisztában voltam vele, hogy tovább kell lépnem. Mindent elolvastam ezzel kapcsolatban, próbáltam a tinédzser kori hormon őrületnek, az első szerelem varázsának betudni ezt a vágyakozást. Odáig fajult a dolog, hogy pszichológust készültem keresni, hogy feldolgozzam, mikor Netti nagynénje megkeresett, hogy idén karácsonyra hazajön az unokahúga. Ő mindig is szurkolt nekünk, látta, mennyire összeillünk… Tőle tudtam meg, hogy Netti elvált és egyedül neveli a kisfiát. Arról bezzeg sejtelmesen hallgatott, hogy mindent bevetett, hogy újfent összeboronáljon bennünket…

Pontosan érkezik, mint mindig. Alig tudok megszólalni, mert gyönyörűbb, mint a közösségi oldalakra feltöltött fotókon. Természetes a két puszi és az édes molyosa, mintha csak tegnap ment volna el. Hallgatom, ahogy mesél az életről, a boldogságáról és a nehézségeiről. Neki van miről, én viszonylag hamar végzek. Észre se veszem, hogy a kezeink egyre többször pihennek meg egymáson. Az idő most sem a szövetségesem, mert nagyon gyorsan eltelnek az örömteli órák. Indulni készül, nem szeret sötétben vezetni. Nem húzhatom tovább, amiért találkoztam vele.

– Maradj velem, visszavárlak, mióta elmentél! – döbbenten néz rám, ahogy mérlegelni kezdi a szavaim. Ismerem, tudom, mire gondol, tucatnyi kérdésről dönt, a legjobbat keresi kettőnk számára.

– Nehéz lesz – feleli egy halovány mosollyal, majd hozzám lép és megfogja a kezem. Finom érintése biztat, hogy talán nem vártam hiába. Magamhoz ölelem, s annyi év után elhiszem, hogy lehet közös jövőnk. Az esélyt megadjuk egymásnak, meglátjuk, hogy élünk vele. Rajtam nem fog múlni…

Nyitókép: Midjourney