Így szerettelek, és így szabadultam az érzéketlen lényedtől
Szerettelek. Most, hogy végre véget ért a megszűnni nem akaró fájdalmam, most, hogy végre kiüresedtem, már ki merem mondani. Szerettelek.
Most, hogy végre elmenekült belőlem a másik énem, aki tagadta a valóságot és minden egyes szalmaszálba erősen belekapaszkodva akart ráébreszteni, mi ketten egyek vagyunk, és egyszerűen nem élhetünk egymás nélkül, már el merem mondani egyenes gerinccel, büszkén, felvállalva a világ előtt, hogy szerettelek. Szerettem a macska-egér harcokat, szerettem az éjszakai, semmiből érkező telefonhívásokat, szerettem küzdeni azért, hogy hagyd már magad úgy igazán szeretni végre. Úgy, ahogy jó eséllyel sosem szerettek ebben az életben, nem mint lány a fiút, hanem mint nő a férfit. Igazán.
Szerettem még sírni is
Szerettem mennyből a földi pokolba zuhanni, és szerettem a megszokott megsemmisülésből főnixként támadni fel a szavaidtól. Olyan közel éreztelek magamhoz, hogy a szívemben dobogtak a gondolataid, hogy a lelkemben lüktetett a te lelked, ha fájtam neked. Ha fájt a létem, vagy épp a nem létem. Ha fájt a hiányérzet, a kitöltetlen űr, vagy épp az fájt, hogy tudtad, nem érdemlem azt a temérdek hazugságot, amit kapok tőled. De talán elnyomtad magadban az egészet azzal, hogy egyedül az én hibám, hogy megannyi színjáték és holtidő után is hiszek benned.
Csodálatos lehettél volna…
De csak notórius hazudozó voltál, aki tökéletesnek tettette magát, aztán ha a terhei súlya alatt néhanapján mégis összeomlott, pontosan tudta, hogy a legnagyobb titokban, az éj leple alatt vigaszt talál a karjaimban. Kiszipolyoztál, én pedig az utolsó falatokat is odaadtam a tulajdon testemből, hogy töltekezhess, hogy bízz bennem, hogy láss kristálytisztán, hogy legyél végre valóban erős, testileg-lelkileg egyaránt. Véges-végig hittem, hogy nem hiába áldozom fel érted mindenem, mert ahogy összeomlasz, úgy ismered majd be egy szép napon, hogy nem tudsz élni nélkülem. Hatalmas szavak, hihetetlen csoda egy ilyen korcs világban. Elképzelhetetlen, mégis szép álom egy olyan embertől, amilyen te voltál. Aki dobálózott mindennel, ami szép volt, csak hogy leplezze lelke valódi ürességét.
De én hittem
Olyannyira hittem, hogy az életem tettem volna fel kettőnk szerelmére. Úgy rendeltem magam teljesen alá neked, hogy észre sem vettem. Úgy hagytam a tömény cigarettafüstöt az agyamba férkőzni nap, mint nap, hogy más a dohány szaga sem riasztott. Csak menekültem a boldognak hazudott, mámoros estékbe. Az alkohol úgy csordogált ereimben éjjelente, mintha csak vér lett volna. Ez éltetett, így volt elviselhetőbb a hiányod. Mert annyira akartam hinni benned. Annyira akartam hinni kettőnkben, hogy már saját magam is meghazudtoltam, elvesztem a valóság és illúziók vékony határán. Annyira gyáva voltam szembenézni egy esetleg számomra nem tetsző valósággal, hogy bármire kész voltam, hogy az elképzelt jövőnk édes képei között álmodozhassak kettőnkről tovább.
És bár a hazugságok között is képes voltam boldognak lenni, mégis a saját, hatalmas tévedésem jóval nehezebb volt beismerni és elfogadni, mint megbocsájtani az ellenem elkövetett számodra semmis, számomra ólomsúlyú bűneidet. De most erős vagyok. Egyszeriben úgy ébredtem, hogy végtagjaim valósággal szétszaggatták azt a gonosz burkot, amit te szőttél körém. A szemeim kinyíltak, a tüdőm megtelt tiszta levegővel, egyszeriben tűnt el a fullasztó fájdalom, és szállt el belőlem minden bánat. Azóta újra élek. És nem haragszom. Hálás vagyok, hogy ismerhettelek, mert pontosan tudom, milyen férfit nem akarok magam mellett tudni többé sohasem.
Nyitókép: Midjourney
