Veszélyes túl korán szerelembe esni?
Szerelem első látásra… A mesék, romantikus filmek ezt idealizálják. Meglátod és azonnal tudod, hogy ő az Igazi. Máshogy kezd dobogni a szíved, kiszárad a szád, megremeg a lábad és már biztosan tudod is, hogy szerelmes lettél.
Amikor fiatalok vagyunk, talán még mi is ezt keressük. A villámcsapás érzést, ami belénk hasít, amikor meglátunk valakit, ami aztán úgy magával ragad, hogy nem tudunk másra gondolni. A hétköznapi feladatok ellátása is nehézségekbe ütközik, mert folyamatosan Ő jár a fejünkben.
Aztán ahogy idősebbek leszünk, teljesen más tapasztalataink lesznek. Általában csak megtetszik valaki, felkelti az érdeklődésünket, vonzódunk hozzá. Az érzelmek pedig csak szépen lassan kezdenek el felerősödni. “Kialakul a szerelem”. Eljutunk egy pontra, amikor azt érezzük, hogy szeretjük a másikat, hogy megbódít a jelenléte, kótyagosak leszünk az illatától, attól, ha megcsókol. De ehhez idő kell. Hónapok (akár évek), amíg ismerkedünk, csiszolódunk, ráhangolódunk a másikra.
Sok olyan történetet is lehet hallani, hogy: “Nem is az esetem”, “Kezdetben nem is tetszett, kifejezetten nem vonzódtam hozzá, de idővel kialakult valami…” Tehát az teljesen normális, hogy idő kell ahhoz, hogy valaki iránt romantikus érzelmeket kezdj el táplálni. Ismerős lehet az a helyzet is, amikor az ember bizonytalan, hogy kimondhatja-e azt, hogy: szeretlek. A másik tart már itt? Milyen kínos, ha az egyik fél szerelmet vall, a párja pedig ezt egy zavart mosollyal viszonozza, vagy Han Solóhoz hasonlóan azt válaszolja: “Tudom!”
Felnőttként már óvatosak vagyunk a szerelemmel, óvatosak vagyunk annak kifejezésévél. Tartunk attól is, hogy kiadjuk magunkat. Hiszen ha szerelmet vallunk valakinek, azzal azt is mondjuk, hogy: hatalmad van felettem. A szívem a tiéd és csak bízhatok benne, hogy nem töröd össze azt. Ez pedig egy félelmetes gondolat lehet, főleg egy olyan ember számára, aki már sokat csalódott.
Amikor én egy hónap ismeretség után azt meséltem a barátaimnak, hogy kétségtelenül belezúgtam a lányba, akivel randizgatunk, akkor egyből jött a kérdés: nem korai? Szerintem belezúgni valakibe még nem az igaz szerelem, az csak annak a bizsergető előszobája. Viszont nem hiszem, hogy enélkül igazán érdemes ismerkedni. Hiszen ha nem zsongat be az, akivel találkozhatsz, akkor az egész egy feladattá válik a párkeresés izzadtságszagú malmában.
Még pár hét elteltével teljes bizonyossággal éreztem, hogy beleszerettem ebbe a lányba. Mégis elkezdtem gondolkozni a felnőttes, megfontolt racionalitássommal: lehetséges ez? Lehetséges ilyen hamar szerelmesnek lenni? Óvatosabbnak kellene lennem és nem kifejezni ezt felé, mert mi van, ha ez csak egy érzelmi fellángolás, aminek hevében nagy szavakat mondok? Aztán az jutott eszembe, hogy miért félek ilyesmit érezni? Miért akarok valami szabályszerűséget ráhúzni az érzelmi világomra?
Miért hitetlenkedek, amikor épp megélem azt a nagy romantikus szerelmet, amiket a lányregényekben leírtak? Miért hitetlenkedek, amikor én is szeretve érzem magam? Pedig előtte, amikor más nőkkel randiztam, nem mozgattak meg bennem semmit. Nem igazán vártam a következő alkalmat, nem volt bizsergés, vágy, kíváncsiság. Nem ragad magával mindenki, aki rám mosolyog. Amikor pedig minden adott, akkor kételkedek, hogy lehetséges-e ez? Szabad-e ilyen hamar szeretni?
Ha valakihez az első pillanattól kezdve vonzódsz, boldog vagy a közelségétől, és az érzések zabolázatlanul törnek elő belőled, akkor csak hagyd! És örülj neki, hogy ez megtörténik veled. Ha pedig ezt a szerelmed tárgya is viszonozza, akkor valami olyasmiben van részed, amit sokan soha nem tapasztalnak meg életük során. A szerelemnek nincs se határideje, se lejárati dátuma. Szóval, ha jön a villám, akkor nem kell villámhárító után kutatni, hogy még nem aktuális…
Kép forrása: Midjourney