Egyszer kizártál az életedből, akkor most miért jössz vissza?

Még most is emlékszem arra a nyári estére, amikor kisebb rábeszélés után rávettem magam, hogy elmenjek veled egy sétára. Miért ne mentem volna?

Az érdeklődési körünk egyezett, szerettem az izgalmas helyeket, és épp nem volt jobb dolgom sem. Szétnézünk ismeretlen környékeken, megnézünk néhány izgalmasnak tűnő épületet, beszélgetünk, aztán mindenki megy az útjára. Éppúgy nem éreztem semmit irántad, mint te az én irányomban. Nem voltak céljaim, egyszerűen csak jöttél a semmiből, én pedig igent mondtam. Mert miért ne?

Mondhatnám, hogy gyökeresen megváltozott minden, de nem lenne igaz. Jól éreztem magam a társaságodban, nem szokványos, itt-ott ijesztő, kalandregénybe illő helyzetekbe keveredtünk, és én nagyon élveztem, hogy más is szereti a komfortzónáját átlépve így kikapcsolni az agyát. A csalántengeren sikeresen lavírozva szöktünk ki a romos épület hátsó bejáratnál, és nem felejtem, hogy sokáig csak álltunk némán az autónak támaszkodva egymás mellett, de ott már elfogytak a szavak. Egyikünk sem tudta, hogy mit mondjon. Ahogy a Nap nyűgös ásítása sötétséget vont a föld felé, elköszöntünk egymástól, és mindenki ment a maga útján. Akkor még nem tudtam, hogy nem hallok rólad többet. Legalábbis jóideig biztosan nem.

A hónapok teltek és minél inkább eluralkodott rajtam a kétségbeesés egy pusztán a fejemben, saját magam által kreált dolog miatt, annál inkább váltam riad, szürke kisegérré, aki várta a visszaigazolást, várta a megerősítést. Pedig semmi okom nem volt a dolgokat így felfogni, csupán nem értem, hogy egy fantasztikus estét miért követte több hónapnyi csend. Nem értettem, mi történik velem, és egyáltalán miért veszem ezt az egészet ennyire a szívemre. Nem értettem, mivel érdemeltem ki ezt, miben voltam kevés, miért nem érdemeltem meg az őszinte szavakat, miért volt egyszerűbb lelépni. Minden mindegy lett volna, az időmet kivéve, Mert hónapokon át csak ültem, vártam, és észrevétlen csúsztam egyre lejjebb és lejjebb azon a bizonyos lejtőn. Aztán egy nap úgy ébredtem, hogy végre kiderült az igazság és egyszeriben minden világos lett. Nem fájt, de nem értettem. Viszont képes voltam a kettőnk történetét lezárni.

Kép forrása: Midjourney

Aztán egyszer csak minden jel nélkül blokkolásra kerültem minden létező platformon, de ekkor már az egész nem érdekelt. Sokáig haragudtam rád. Sokáig haragudtam rád, javarészt jogtalanul. Nem okolhattalak azért, mert még nem álltál készen rám, mégis nehezen szállt el a talán nem is létező fájdalmam. Nem is olyan régen újra megjelent a neved a kijelzőmön. Meglepődve tapasztaltam, hogy az a mély harag, kétségbeesés, düh, tehetetlenség és minden rossz elegye semmissé vált, de a kíváncsiság hajtott. Hogy vajon egy év távlatából miért kerestél fel újra? Elfogadtam a jelölést, és vártam, hogy vajon mit írsz. Telt az idő, de nem történt semmi. Így felkerestelek én, hogy tulajdonképp mi ez az egész ennyi idő után?

Most is nevetnem kell a bagatell válaszaidon

De miután megértetted, hogy nem kell itt már semmiféle színjátékot játszanod, akkor felvetetted, mi lenne, ha találkoznánk. Nem érdekelt az egész. Nem akartam. Talán akartam volna, de az agyam blokkolt, és rájöttem, hogy nem vállalhatom be ezt a kockázatot újra. Hogy is van ez? Az első a te szégyened, a második az enyém? Már megint túlkombináltam mindent. De egy biztos: esélyt sem akartam adni, a találkozókat sorra odáztam el, aztán egyszer egy barátnőm érdekes kérdést tett fel nekem. Lényegében miért nem megyek? Mi rossz történhet még? Ha nem megyek bele érzelmileg, nem lehet gond. Soha, egyetlen egyszer sem gondoltam bele az egy év alatt, amíg nem beszéltünk. Soha.

Nem adtad fel egészen addig, míg igent nem mondtam

Nem voltak szép terveim veled. Sőt, lényegében terveim sem voltak, hosszútávúak legalábbis semmiképp. Most is csengenek a fülemben a szavaid, mikor ugyanezt mondtad el nekem anékül, hogy tudtad volna, hogy én sem akartam továbbfűzni ezt a nagyon szövevényes viszonyt. Aztán minél több időt töltöttünk egymás társaságában, minél inkább beengedtél az életedbe, minél inkább kitárulkoztál, és megmutattad a másik, szeretni tudó és szeretetre éhes énedet, annál közelebb éreztelek magamhoz.

Fogalmunk sem volt, mibe keveredtünk és mit csinálunk egyáltalán, mikor nem erről volt szó. És egy fárasztó este után az ágyadban fekve teljesen kiakadtam egy gyerekes hülyeség miatt. Nem tudtam, mi történik, de borzalmas érzések kerítettek hatalmukba és csak abban voltam biztos, hogy most azonnal haza kell jönnöm. Te csak néztél rám kétségbeesve és nem értettél semmit. Hogyan is érthetted volna? Én sem tudtam, mit művelek, azt főként nem, hogy miért.

Ahogy kopott a kerekek alatt az aszfalt, nekem csak ömlöttek a könnyeim, alig láttam az utat. Néha félrehúzódtam, és néhány szóba elmondtam, mi fájt. Hiába mondtad, hogy te megvédesz mindenkitől és akarod, hogy lássam, hogy nem érdekel más, megijedtem. Dühös voltam, csalódott, kiábrándult is talán. Holott nem tettél semmi rosszat, mégis úgy éreztem, kifolyik az ujjaim között ez a megszenvedett boldogság, és képtelen voltam elviselni ezt a tudatot. Pár nappal később megkértelek, hogy soha többé ne keressük egymást. Pár nappal később megértettem, hogy az oktalan, jogtalan féltékenység táplált bennem mindent, ez ríkatott meg, ez forgatta a tőrt a szívemben. És tudtam, ha nem lépek ki, elveszek. Nem értettél. Nem akartál engedni. De nem akartál igazán megtartani sem. Mégsem tudtál nem a részem maradni. És én sem voltam képes tagadni a szívemet mardosó hiányod.

A napok úgy rohannak, mintha évek teltek volna el, még minden kusza, kócos, kibogozhatatlan. De napról-napra szorosabban öleli egymást a lelkünk, és hiába menekülnénk, mintha belül valami láthatatlan lánc rántana mindig vissza a másikhoz. Talán már tényleg nincs menekvés. De ha őszinte akarok lenni, nem is akarok már menekülni. Önmagam elől.

Nyitókép: Midjourney