Szeress bele abba, aki megnevettet!

A húszas, harmincas éveimben fogalmam sem volt arról, hogy kit keresek és milyen férfitípus passzol hozzám. Jártam romantikus hősszerelmessel, kigyúrt testépítővel, jóképű macsóval, meg nem értett színésszel. 

Igazából csak a pillanat számított, semmit nem terveztem előre, szimplán csak élveztem a fiatalságomat. Felnőtt, érett nőként visszanézve látom, hogy sokszor adtam esélyt olyanoknak, akiknél eleve hiányzott a közös hullámhossz. De a legrosszabbak azok a kapcsolataim voltak, ahol többet sírtam, mint nevettem. (És ennek ellenére mégsem szálltam ki időben ezekből a beteges viszonyokból.)

Az elmúlt idők tapasztalatai azonban tudatosabbá és felelősségteljesebbé tettek, főként a párkapcsolatok terén. Ezekből adódóan határozott elképzeléseim vannak, és nem adom lejjebb pusztán azért, hogy legyen valakim.

Azt is eléggé pontosan meg tudom határozni, hogy milyen értékekkel kell rendelkeznie a másiknak, ha azt akarja, hogy komolyan vegyem. Nőként fontos, hogy fel tudjak nézni a férfira. Hogy biztonságban érezzem magam mellette. Hogy tényleg partnerként tudjam kezelni, és büszke legyek arra, hogy vele vagyok. Nyilván ez oda-vissza működik.

A sorozatos kudarcok sajnos bebizonyították, hogy bizonyos dolgokban nem szabad kompromisszumot kötni. Az egyik ilyen a humorérzék, ami az intelligenciával együtt jelentősen növelheti a férfi vonzerejét. Legalábbis nálam. Változhatnak ugyanis a körülmények, az élet hullámai sokfelé sodorhatnak minket.

Ha azonban tudunk jóízűen kacagni, akár a saját hülyeségeinken is, és képesek vagyunk meglátni az iróniát a nehéz helyzetekben, az összetartó erő lehet. Egyébként számos kutatás is bizonyítja, hogy azok a párok, akik gyakran poénkodnak egymással és egymáson, harmonikus kapcsolatra számíthatnak hosszú távon.

Sokáig persze nem értettem, mi az oka annak, hogy szinte csak sótlan, halvérű pasikkal hoz össze a sors. A legbénább sztori, ami így hirtelen eszembe jut, egy negyvenes standuposhoz kapcsolódik, akivel még évekkel ezelőtt találkozgattam.

Az illető csak úgy ontja magából a poénokat a színpadon, amiket ráadásul iszonyú hatásosan ad elő, és a közönség imádja őt. A magánéletben viszont egyáltalán nem szórakoztató. Sőt, nála unalmasabb és merevebb alakot nem ismertem. Emlékszem, az alig kéthetes románcunkat kínszenvedésként éltem meg. 

Utólag aztán világossá vált: a hibát valószínűleg ott követtem el, hogy a humorérzéket sokáig nem helyeztem a képzeletbeli kívánságlistám elejére. Egyszerűen valamiféle bónuszként tekintettem rá, egy plusz jó tulajdonságként a többi mellé.

Amikor erre ráeszméltem, arra is rádöbbentem, hogy a boldogsághoz új stratégia kell. És ennek megfelelően változtattam a társkeresési szokásaimon, ami úgy tűnik, sikerrel járt. Szerintem nincs vonzóbb annál, mint amikor egy férfi képes megnevettetni a párját. Az új kedvesem elképesztően laza és metsző humorral van megáldva, ami kivételessé teszi a hétköznapjainkat. Talán ezt szeretem benne a legjobban.