Szeretni akarlak – de mi van, ha csalódom benned?

Ülünk egymással szemben szemlesütve és várunk. Mindkettőnkben ott lapul a szeretet után sóvárgó, bujkáló kisgyerek, és mindkettőnkben ott van az irtózatos félelem. A ragaszkodástól, ami mindig függővé tett minket, és a végén állandóan pofára estünk.

Félünk. Annyira jó a néma csendbe burkolózva élvezni egymás társaságát, mindenféle fizikai kontakt nélkül, hogy rettegünk szólni. Pedig sok minden kavarog a fejünkben. Olyan hihetetlen érzelmi töltetet kapunk egymástól, hogy muszáj lenne érte köszönetet mondani. Ám a gondolattól görcsbe rándul a gyomrunk, hogy elragadna a hév, és talán többet látnánk a dolgokba, mint amik.

Vagy talán attól félünk, hogy a dolgok valóban jóval többek, mint aminek látszanak. Többek, mint amit kimondunk, többek, mint amiket teszünk. Félünk szembenézni azzal, hogy tényleg nem lehet mindig irányítás alá vonni a saját életünket. Pedig épp ettől gyönyörű az egész, hogy a szívünket nem köthetjük gúzsba. Csak ülünk csendben és várunk.

Nem tudjuk, mire várunk, talán arra, hogy a másik törje meg a csendet. Aztán rendszerint hosszú hallgatás után egyszerre szólalunk meg valamiféle jelentéktelen témában, hogy ne legyen kínos a törékeny csend. Pedig nem is kínos, inkább csak szívmelengető. Mintha a lelkeink összekapcsolódnának, mintha végre szavak nélkül is megnyugodhatnánk egymás társaságában. De ott a kétely, hogy mi van, ha…

Mi van, ha te nem is úgy nézel rám, és az egész, amit látok, csak az én fejemben létezik? Mi van, ha nem is akarsz engem igazán és csak emberileg tartasz jónak, nem a társadként? Mi van, ha csak épp nincs jobb dolgod, és megint önként lépek be egy profi hazudozó színjátékába? Vagy mi van, ha épp az agyalással ölök meg ismét mindent?

FORRÁS: UNSPLASH

Csak várunk. Várunk egy érintésre, és már a tapintásod gondolatától is olyan zavarban vagyok, hogy nem merek rád nézni. Nevetséges, mégis gyermekien gyönyörű ez a fázis, amit most együtt élünk át. Minden percét imádom, pedig minden pillanatban szédülök az izgalomtól, miközben sírni lenne kedvem kétségbeesésemben. Élvezem ezt a csodát, de nem szólok.

Aztán elszomorít a közös csendünk, és nem akarok ettől boldog lenni. Többet akarok. Telhetetlenné válok, aki a szeretet minden morzsáját úgy falná be, mint éhező egy falat kenyeret. Szinte érzem, hogy a kezeim remegnek, a lábaimból elszáll az erő, már szinte sikít a testem belül egyetlen érintésedért. Közben az agyamban csak gyűlnek a vészjósló gondolatok, hogy nincs itt helyem, nincs rám szükség, felesleges vagyok…

És azon kapom magam, hogy a szívverésem szinte fojtogat. Annyira akarlak szeretni, annyira rémisztő ez a szinte tökéletes egyezés kettőnk között, hogy nem vagyok képes lemondani rólad. Pedig nem is tartozol hozzám. Szeretnék foggal-körömmel harcolni azért, hogy boldog, teljes közös jövőnk legyen, de rettegek a visszautasítástól.

Tudom, jobb lenne most menekülni, mégsem vagyok képes tenni semmit.

Mintha megbénultam volna belül. Képtelen vagyok gondolkodni, csak bámulok magam elé és szinte öntudatlanul várom, hogy elfordítsd a fejed, hadd nézzek rád itt, a félhomályban. Hadd vésselek be az agyamba. Hadd hitessem el magammal, hogy hozzám tartozol. Aztán hirtelen mégis menekülőre fogom.

Hagyom a falainkat tovább emelkedni, és rád se nézve, sietős léptekkel rohanok ki izgalmas viszonyunk ajtaján… Míg végül saját magammal szembetalálkozva megértem, hogy kockázat nélkül soha nem jutok majd egyről a kettőre. Mert nincs szerelem kockázat nélkül.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂