Szerettelek, mert elérhetetlen voltál…
Jó pár éve, amikor még Londonban éltem. Az oly sokáig vágyott és szomjazott siker ízében merülhettem volna el az óévbúcsúztató pezsgőzés közepette, ha nem fájt volna rettenet módon a szívem.
Ma már röhejesnek hat magam számára is, ahogy a hotel bárjában feszítettem. Természetesen az alkalomra vásárolt méreg drága ruhámban, pezsgős pohárral a kezemben. Miközben lelki szemeim előtt lebegett, hogy egyszer csak besétál a terembe: a vezérigazgató úr.
Spoiler: nem sétált be. Csak egy üzenet erejéig gondolt rám az éjszaka közepén, amelyről nehéz volt eldönteni, hogy a szeretőjének vagy a kollégájának szánta.
Mindkettő voltam a számára. És gyűlöltem, hogy beleléptem a feneketlen mocsárba. Soha nem akartam szerető lenni, mert valójában SENKI nem akar szerető lenni. Természetesen vannak az erős önkontrollal megáldottak, akik a legnagyobb szenvedély hevében is tudnak nemet mondani.
Én nem tudtam, és vállalom a gyarlóságom.
Megszenvedtem, hogy a vezérigazgató úr játszótársra lelt bennem. Tudniillik a vezérigazgató úr csupán csak főszerkesztő volt. Egy nagy hírű tudományos folyóiratnak a legelső embere. Doktorival és számos egyéb kiegészítő diplomával. Lehengerlő volt az észjárása.
Tagadhatatlanul az eszével hódított, mert a külsője nem volt különösebben megnyerő. Sokszor volt ápolatlan és kifejezetten kellemetlen szaga. Így aztán hosszú ideig el se tudtam volna képzelni, hogy valaha is közöm lesz hozzá. Azt meg főleg nem, hogy gyengéd érzelmek fognak hozzá fűzni.
Vajon a szerelem tényleg ilyen vak?
Fogalmam sincs. Milliószor tettem fel magamnak ezt a kérdést. Mégis csak azt tudom, hogy idővel minden idegszálam elkezdett kötődni hozzá. Már nem zavart a kora, a szaga néha igen, de egy idő után már az sem. Olykor olyan volt, mintha a testemből kilépve szemlélném a történések hömpölygő sorát.
Időnként láttam magam kívülről, ahogy az irodájában elhelyezett kanapén pihenget, fehér ingben, önelégültem. Számomra pedig éppen csak aprócska hely jutott a kanapé szélén. Nem zavarta, ahogy akkor engem sem. Bármit, de tényleg bármit megadtam volna érte, hogy élete párja lehessek.
Tisztában voltam vele, hogy soha nem válna el. Nem azért, mert olyan csodálatos, meghitt, szeretetteljes házasságban élne, hanem mert eldöntötte. És, ha a vezérigazgató úr valamit eldöntött, akkor nem túlzás azt mondani, hogy az élete árán is kitartott mellette.
Egyszerűen, mert számára ez volt a családja által kijelölt út, amelyről nem térhetett le. Nem tudtam haragudni rá ezért, hiszen nem tehetett róla. Mégis szétszedett ez a fájdalom. Kínzott belül, hogy azért szeretem, mert elérhetetlen. Tökéletesen biztonságos, mert ő majd soha nem akar a feleségeként látni. Tudtam, hogy ezzel a sebbel nekem van dolgom.
Akartam, hogy a testemen túl az eszem is magával ragadja. Valamelyest sikerült, mert nem tudta nem imádni a pikírt stílusomat. Azt, hogy soha egy pillanatig sem féltem a szemébe mondani az igazságot. Legyen szó szakmáról vagy éppen magánéletről. Gyűlölte, hogy nem tud megtörni. Tehetett bármit, de félelmet nem tudott kicsikarni belőlem. Olykor megvetést azt igen.
Borzasztó ambivalens érzelmek kereszttüzében léteztem abban a kilenc hónapban, amikor a menny és a pokol között sokszor csak néhány karakter volt a válaszvonal. Hiszen a ma mégsem tudok jönni, és ezen mondat tagadásmentes változata oly hasonló.
Soha nem tudtam, hogy mikor számíthatok rá. Miért is számíthattam volna? A kérdés költői, a válasz magától értetődő.
Baranyai Kata novellája.
