Te is hazudsz magadnak – és talán észre sem veszed!

„Valójában nem is tetszik nekem.” „Igazából majdnem megcsináltam.” „Hétfőtől leszokom.” „Tulajdonképpen ő jó ember.” Ismerős mondatok? Persze!

Naponta legalább nyolc ilyennel etetjük a környezetünket abban a hitben, hogy meggyőztük őket. A nagyobb gond, hogy magunkat is ezzel etetjük. Merőkanállal. Valójában miért hazudunk önmagunknak? Már Voltaire is megmondta: az illúzió az első öröm. Nincs is annál csodásabb, mint amikor minden klappol, az egyes részletek harmóniában vannak egymással, és nincs zavaró körülmény.

Legalábbis a saját mesénk szerint. De mi van akkor, ha valaki nem a mi mesénket olvassa? A legtöbben nem is tudjuk, hogy azért kamuzunk kifelé, mert gyakorta először magunknak hazudunk. Nagyon szeretünk úgy gondolni magunkra mint logikus döntéseket hozó lényre, ám mi sem áll távolabb az igazságtól.

A nem tudatos énünk ugyanis folyamatosan dolgozza fel a kapott ingereket és különböző utasításokat ad, hogyan viselkedjünk. Miközben az edd meg a fánkot felirat villódzik a szemünk előtt, bűntudatosan meséljük a többieknek, hogy holnaptól tényleg belevágunk a fogyókúrába. Nem is tudunk róla, de folyamatosan igazoljuk döntéseinket, viselkedéseinket, amelyeket tudatosnak gondolunk.

Különböző sztorikat találunk ki, és el is hisszük azokat. Ostobaság azt hinni, hogy tudatosan kontrolláljuk saját kis igazság falatjainkat, hiszen az evolúció több millió éves programját nem lehet csak úgy felülírni. Sokan a kilátásba helyezett jutalom – előléptetés, ajándék – érdekében simán átgázolnak másokon, és egyszerűen fontosabb lesz az elérni kívánt cél a környezetben lévő embereknél.

Biológiai szempontból akár még igazuk is lehet – de hol húzódik a határ, amikor már magunk előtt se tudjuk igazolni tahóságunkat? Egy tanulmány szerint nem tart túl sokáig, hogy elhiggyük saját hazugságainkat. Különböző korcsoportú résztvevőknek egy kérdőívet kellett kitölteniük, amely az előző napjukra vonatkozott.

Olyan részletekbe menő kérdéseket tettek fel például, hogy használtak-e villát az ebédhez. A kísérletvezetők arra kértek mindenkit, hogy nagyjából a kérdések felénél hamis válaszokat adjanak. 45 perc múlva újra kitöltötték a tesztet, ezúttal csak igaz válaszokkal. Az EEG vizsgálat felfedte: a hazudozás annyira lefoglalta az aktív memóriáért felelős agyi területet, hogy a hamis válaszok beágyazódtak és sokan kitartottak a fals válaszok mellett.

Főként az idősebb résztvevőkre volt jellemző, hogy új emlékeket kreáltak olyan eseményeknek, amelyek meg sem történtek. Tehát racionálisnak hitt döntéshozó képességünk mellett a memóriánk is megtréfál minket, ráadásul elménk az egymásnak ellentmondó gondolatokat sem tűri meg egy helyen. Összefüggő mesére vágyik magunkról, ezért vonzódik a számára logikus magyarázatokhoz.

Az egyensúly felborulását nehéz fenntartani, ezért inkább kihagyjuk a valóság egyes részleteit. Törekszünk az illúzió fenntartására. Mivel már háromévesen okosabbnak gondoljuk magunkat másoknál, elég hamar elkezdjük változtatni a világképünket annak érdekében, nehogy valami kényelmetlenség keletkezzen bennünk.

Klasszikus példa az átlagember, aki időhiányra hivatkozva nem látogatja meg szülőjét az idősek otthonában. Vagy a hűtlen férj, aki szerint amit nem tud a feleség, az nem fáj. A bántalmazott nő, aki még emlékszik rá, hogy párja valaha jó ember volt. A függő, aki minden vasárnap elhiteti magával, hogy hétfőn megszabadul a szenvedélyétől.

Ugyanide tartoznak a politikusok, akik a szavazatszerzés érdekében a csillagokat is lehazudják az égről. A vezetők, akik nem árulják el valós céljaikat, mondván, az átlagos polgár úgyis tudatlan, hogy megértse azokat. Te is, én is, mi mindannyian oldani akarjuk a feszültséget a hitünk és viselkedésünk között. Ha kell, értékrendet váltunk, hogy igazolhassuk különböző lépéseinket.

Mindennapos technikák a valóság tagadása („nem is úgy volt”), a számunkra kellemes információk kiválogatása (a többi nyilvánvalóan hülyeség), vagy a túlzott magabiztosság. Magunkat a legkedvezőbb színben akarjuk látni és láttatni, ezért elménk létrehozza a saját Insta-szűrőit. A siker páratlan személyiségünknek köszönhető, a bukás viszont a szerencsétlen körülményeknek.

Az önbecsapás is pusztító drog, még ha önvédelem is a célja.

Persze piciben akár pozitív is lehet, ha a valóságosnál kissé jobb színben tüntetjük fel magunkat, hisz a magabiztosság vonzó. Ám aki önáltatásban éli napjait, annak érdemes feltárni az okokat, mielőtt beleragadna a rossz szokásokba.

Aesopus meséjében a róka, miután nem éri el az áhított szőlőt, meggyőzi magát róla, hogy valójában nem is akarja, hisz savanyú. Mind el akarjuk érni az édes csemegét, de nem baj, ha épp nem sikerül. Majd egy másik meséből kérünk egy létrát.

Nyitókép: Unsplash