Terápiát a pedofiloknak, hogy megelőzzük a tragédiát?

Nemrég a USA Today című lapban kijött egyik kutatás arról, hogy a pedofíliára való hajlam valószínűleg már az anyaméhben kialakul, és alighanem “a leginkább stigmatizált és leginkább félreértett szexuális rendellenességként” tartjuk azt számon.

Sok lap azonnal támad, hogy az amerikai tudósok a gyermekek elleni abúzust mentegetik, holott ennél jóval árnyaltabb a kép. Először is, szögezzük le az alapokat. A pedofil vonzalom nem a normális, többségi szexualitás egy alternatívája – ahogyan mondjuk a homoszexualitás -, hanem egy szexuális rendellenesség, amelyet kezelni szükséges.

A konzervatív, vallásos társadalmakban dívó melegeket “kigyógyító” terápiák mindegyike teljes kudarc és zsákutca (legfeljebb akkor ér valamit, ha az alany már alapból a biszexualitás felé tendál, vagy elég erős benne a megfelelési kényszer az elfojtáshoz). A pedofil késztetéssel egészen más a helyzet: egy olyan devianciáról van szó, amely terápia nélkül nagyobb eséllyel vezet bűncselekményhez, és épp ezért óriási felelőtlenség ilyen mértékben stigmatizálni azt.

Attól még, hogy valakinek pedofil késztetései vannak – amelyek ezek szerint a tudomány mai állása szerint veleszülettek – nem biztos, hogy bűncselekményt követ el. Lehetséges, hogy soha az életben nem nyúl gyermekhez, soha nem tölt le egyetlen gyermekpornográf képkockát sem, hanem inkább teljes elfojtásban él. Mert maga is morálisan elfogadhatatlannak tartja a kiskorú kihasználását, és normális felnőtt életet kíván élni.

Elképzelhető az is, hogy esetleg legitim kiélési formát keres szenvedélyénék. Mi az, ami belefér? Elképzelhető, hogy kislányos, kisfiús arcú és alkatú felnőtt – tehát 18 éven felüli – partnert választ, vagy a vele egykorú, felnőtt partnerrel van úgy együtt, hogy közben a fantáziája nem akarjuk tudni, hol jár. Ez az egészséges szexualitású ember számára fura, de semmi esetre sem bűncselekmény, és ártani sem árt senkinek.

FORRÁS: UNSPLASH

A BBC csatornán futott egyszer egy nagy port kavart dokumentumfilm az ún “erkölcsös pedofilokról”. Oximoronnak tűnik talán a kifejezés, pedig a mögötte megbúvó történetek szomorúak. Egy negyvenes férfi például arról számolt be, hogy valósággal sokkolta a felfedezés, amikor 12 évesen rájött, hogy ugyanúgy az 5-6 éves lányok tetszenek neki, ahogyan óvodás korában ez a korcsoport vonzotta.

Míg az osztálytársai a korukbeli, vagy épp idősebb lányokra reagáltak álló cerkával, ő döbbenten vette észre, hogy kizárólag a kislányok ébresztenek benne izgalmat. A felfedezés annyira sokkolta, hogy évekre eltemette magában a szexualitást, és soha nem beszélt beteg vonzalmáról senkinek. Nem követett el bűncselekményt és irtózik a pedofil tettől, de a késztetései ellen nem tud mit tenni, azok kísértik őt ébren és álmában.

Mióta terápiára jár, ugyanakkor megtanulta kezelni ezeket: számára a fantáziavilág és a szerepjáték felnőtt partnerrel az, ami legitim kiélési módnak számít. Természetes, hogy amikor egy pedofil ember – akár férfi, akár nő, és akár hetero- akár homoszexuális – abuzál egy kisgyermeket, arra nincs mentség. Nem hivatkozhatunk veleszületett betegségre, nem menthetjük fel őt a felelősség alól sem erkölcsi, sem jogi értelemben.

Olyan ez kicsit, mint a HIV-fertőzés: az, hogy HIV-vel fertőződtél, nem bűncselekmény, ám ha tudatosan, akarva fertőzöl a vírussal másokat, máris felelősségre lehet vonni. A pedofil vonzódás, késztetés sajnálatos, fájdalmas tény, a pedofil cselekedet viszont súlyos bűncselekmény, amivel szemben semmilyen körülmény nem jelent mentséget.

Ahhoz azonban, hogy a pedofil késztetéssel élők – kockáztassuk meg: születettek – ne kövessenek el bűncselekményt, fontos különválasztani a vágyat a tettől, a fantáziát a bűncselekménytől. Ha ugyanis nem keresnek terápiát és legális, legitim kiélési módot az érintettek, nagyobb eséllyel válnak bűnelkövetőkké.

Senki sem menteget tehát pedofil elkövetőket, sőt, magát a pedofil késztetést sem: azt mondják csupán a szakemberek, hogy ideje szembenézni a problémával.

Mert amíg ennyire tabu, sokkal nagyobb az esély a visszaélésekre a színfalak mögött. A tudósok és mentálhigiénés segítők annak örülnének, ha a szexuális devianciákról többet tudna az átlagember, az érintettek közül pedig mind többen és többen járnának terápiára, hogy ne váljanak elkövetőkké. Közben pedig a bűnösök a rácsok mögött is kapnának kezelést. Ez azért mindjárt egy látható, élhető cél, nem igaz? Már csak a potenciális áldozatok érdekében is…

Nyitókép: Unsplash