Többet nézel a telefonodra, mint a szeretteid szemébe?

2022-03-23 Konkoly Ramóna Szerintünk

A mai világban a telefon az úr. Mint egy tenyerünkbe nőtt furcsa téglalapot hordjuk egész nap magunkkal. Pörgetjük a Facebookot, az Instát, nehogy kimaradjunk valamiből vagy belehaljunk az információhiánytól kialakult érzelmi válságba.

Azt érezzük, hogy aki lemaradt, az kimarad, de a valóságban miből is? Erős, kritikus gondolatok kavarognak a fejemben, holott én is szorongatom a telefont és olvasom a híreket, zenét hallgatok, összeírom a bevásárlási listát egy megosztható applikációban. Vezetem a menstruációmat a naptárban, belépek a netbankba, szétnézek az ismerőseim posztjai között, szinkronizálom az okos órával.

Megnézem, mennyit aludtam éjjel, és végül beírom egy appba az elfogyasztott kalóriákat. Tulajdonképpen ott van benne az egész életem. Annyi lehetőséget nyújt az internet és az applikációk, hogy gyakran beszív minket a virtuális valóság. Néha elgondolkodom rajta: vajon miért nézünk többet a telefon képernyőjére, mint a szeretteink szemébe? Ők is csak a telefonon keresztül részei már az életünknek?

Ülünk az orvosi váróban, 10-ből 9 ember a telefonját bámulja, és hopp, te vagy az egyetlen, aki nem, mert te őket figyeled. A legtöbben csak sorra magukba szívnak néhány haszontalan információt pár percre, majd kiokádják magukból gyorsan, hogy újra legyen légüres tér az agyban a folyton forgó haszontalan és pótolható információ tömegnek. Soha többé nem előhívható képek.

Tulajdonképpen a pörgetés olyan, mintha stand by üzemmódba tennénk magunkat, kikapcsolnánk az agyunkat, és droidok módjára néznénk végig a megjelenített tartalmat. A telefont nézzük a családi ebéden, a romantikus vacsorán, az ágyban, a tömegközlekedésen, sétálva. Vezetés közben, mert hát csak el kell váltani azt a számot, ami épp nem tetszik, és a Messenger-üzenetre sincs idő tovább várni.

FORRÁS: PEXELS

Telefonozunk a kádban ülve, a wc-n, a konyhában, amíg megfő a tészta, várakozás közben, néha még tévénézéskor is. A képernyőt bámuljuk kirándulás közben a szép látkép helyett, a munkahelyen, a kávé mellé, felkeléskor és lefekvéskor. Mennyi információ érhet bennünket ez idő alatt! De vajon hol fogyott el az értékes beszélgetés és tartalom, amit egymással megosztanánk?

Hol hagytuk el a kíváncsiságot egymás élete iránt, vagy a mindennapok kis történéseit, amiket megoszthatnánk egymással? Összetartozunk, és közben közénk áll a világ, hálót feszít közénk, miközben egy légtérben ülünk, és az agyunk egészen máshol jár. Mellettem ülsz a kanapén és így is képet küldesz nekem, ami aranyos és vicces egyben.

Reagálok rá, talán szóban is elmondom, milyen jó, de nem nézek föl. Mert most már ez az élet, kevesebb szemkontaktus, kevesebb beszéd, helyette több jelenlét az online térben. Ha leülsz egy metrón vagy a villamoson, csak nézz körül: hány ember telefonál vagy pörgeti a Facebookot éppen? Mindig nagyon hálás vagyok, amikor egy könyvet olvasó embert látok, vagy valakit, aki a másikra figyel, megérinti, kérdez, mesél és hallgat.

Értékes másodpercek azok, amikor valaki olyannal töltjük az időnket, akire szívesebben nézünk, mint a telefon képernyőjére.

Akinek jobban érdekelnek a szavai, mint az, hogy pittyent a telefonom, mert Messengeren keresnek. Néha belegondolok, mennyivel többet beszélgettünk régen, és mennyivel több minőségi idő volt, amit odaadtunk egymásnak. Talán legközelebb, ha eljön a szülinapunk vagy a karácsony, mindannyiunknak ezt kellene kérnünk.

Nyitókép: Pexels