Utat kell engednem a szerelemnek – akkor is, ha nagy a tét!

Pont úgy éreztem magam, mint egy tizenéves kislány, aki a szárnyait bontogatja. Nem volt bennem egy cseppnyi magabiztosság sem, csak mérhetetlen izgalom. Az a fajta, amikor remeg az ember keze-lába, amikor görcsben van a gyomra, kapkod a levegő után és nyelni is alig tud. Ha eszembe jut, elmegy az eszem, megszűnik a világ. Képtelen vagyok másra gondolni.

Mióta ez az idegen betoppant az életembe, úgy érzem magam, mint valamiféle klasszikus szappanopera szereplője. Sok könny, sok nevetés, gyakori magamba roskadás és a remény, hogy ő talán tényleg más lesz. Mióta az életembe lépett, pokol és mennyország között igyekszem egy vékony peremen egyensúlyozni.

De a félelem mindig próbál a mélybe rántani.

Ilyenkor megriadok a lehetséges boldogságunktól, és észveszejtve igyekszem ellenérveket sorakoztatni egymás mellé, miért nem működhet köztünk semmi abból, amit elterveztünk. Közben belül utálom magam, hogy megint ilyen szinten függök egy férfitól. Nem értem, hogy lehetek fülig szerelmes valakibe, akitől nem is akartam semmit.

Szeretnék benne hinni. Szeretném jónak tudni, őszintének, igaznak. Olyan embernek, aki mellett nem kell gyerekes, hasztalan játszmáktól tartanom. Aki kézen fog, ha elfáradok, és nem hagy magamra akkor sem, ha sokszor teher vagyok boldogság helyett. Szeretném őt olyan embernek hinni, akinek gyémánt szíve van, és ha majd elviselhetetlen leszek, szerelemből nem hagy magamra. Önzővé váltam, minden porcikáját az enyémnek akarom tudni, és a gondolatától is rosszul vagyok, hogy esetleg benne nem ugyanez a féktelen érzelemcunami tombol.

Nem vagyok nagyravágyó, de belőle mindent akarok.

Úgy akarom őt szabadnak látni, hogy mégis hozzám tartozik. Másra sem vágyom jobban a karjai szorító ölelésénél – úgy, hogy már szinte fájjon, és roppanjanak bele a csontjaim a felismerésbe, hogy ez a valóság. A kezdetet és a véget, a féktelen nevetést akarom átélni vele. Szabadságot egy ketrecben, vagy börtönt szabad emberként az ő szívében. Mindegy, csak hadd maradjak mellette. Csak hadd vigyázzam én az álmait, csak bízzák odafent az én gondjaimra.

Forrás: Unsplash

Szeretném őt olyan embernek hinni, aki bár a testembe szeretett bele, mégsem húspiaci áruként tekint rám, hanem érdekli a lelkem is. Gyűlölöm az éjszakákat, amiket nélküle kell eltöltenem, és nehezen viselem a nappalokat, amikor csak az üzeneteit várom. Mintha ő lenne a mozgatórugóm, mintha minden mást csak megszokásból, gondolkodás nélkül lépnék meg.

Unottan takarítok, aztán az jut eszembe, milyen lázasan készülődök, ha őt várom. A megszokott mozdulatokkal fésülöm át a hajam és azon gondolkodom: vajon neki félre fésülve tetszene-e egyáltalán? Az üzletben fehérnemű válogatás közben sem azt kutatom, amit én szeretek, hanem megszállottan nézelődök: neki vajon mi jönne be jobban rajtam? Egyszerre érzek szégyent és dühöt, amiért egy idegen miatt háttérbe szorítom saját magam.

De már ez sem érdekel.

Itt csörgedezik az ereimben, itt lüktet minden szívverésemben a teljes valója. Kivetkőzöm önmagamból, mintha blokkolna az agyam, csak azt lesem, ő mire vágyik, csak az érdekel, őt mi teszi boldoggá.

Még félek, hogy talán ismét mindent odaadok magamból a semmiért cserébe. Hogy újra ott találom magam a gödör alján leharcoltan, kimerülten, kisemmizve testileg, lelkileg. Addig, míg már sírni sem tudok, addig, míg már nem őt gyűlölöm, hanem saját magamat. De hinni akarok abban, hogy szeretni jöttünk a Földre mindannyian, ezért veszek egy nagy levegőt, és beleugrom az ismeretlenbe.

Nyitókép: Unsplash