Senki nem akar szerető lenni, és mégis annyi mindenkivel megtörténik

“Valójában senki nem akar szerető lenni, és mégis majdnem mindenkivel megtörténik.” Futott át az agyamon, ahogy kényelmesen elhelyezkedtem a jógaszőnyegemen. A szemem sarkából még láttam a tökéletesen botoxolt amerikai nőt, aki olyan kétségbeesetten akarta felkelteni a zsenge harmincas oktató srác figyelmét.

Kétségtelenül karizmatikus volt a mexikói gyökerekkel bíró jógaoktató. És azt hiszem talán ez az, amire legjobban buknak a nők. Az vonz, ha tudod, hogy megtart a másik. Vagy legalábbis, amíg mellette vagy azt érzed, hogy egy kicsit leereszthetsz, megnyugodhatsz, mert a másik megtart. Az mondjuk vajmi kevéssé foglalkoztatja a hormonoktól megzilált elmét, hogy ez egy szeretői viszonyban aligha valósulhat meg. Merthogy pont, akkor nem lesz ott a kedves, amikor a leginkább szükséged lenne a fizikai jelenlétére. Miközben egyik yin jóga pózból csordogáltunk a másikba – a gyertyafényekkel kellemesen bevilágított teremben – fogtam fel, hogy én sem vagyok más.

Hiába gondoltam azt az elején, hogy majd más lesz. Én más leszek. Én tudom, hogy mit akarok. Velem nem kell eljátszani a hős szerelmest. Nem az a nő vagyok, aki meghitt vasárnapi összebújásokra, és közös főzöcskézésekre vágyik. Egy percig sem, egy kósza pillanatig sem. Hiszen tudtam, hogy kivel kezdek. Kristálytisztán tudtuk, hogy ami köztünk lehet az csupán lopott idő. Ideiglenes kiszakadások a mindennapok mókuskerekéből. Tiszta sor volt, hogy ő nem rúgja fel a jól felépített és bejáratott – ó milyen fontos is ez – életét. Az pedig még tisztább volt, hogy soha nem hagynám neki.

Ugyan az anyám elvileg nem az apám miatt vált el az akkori férjétől. Azonban az kétségtelen, hogy miután én megfogantam már nem is lett volna más választása. Innentől már nem volt vissza út. Jönni akartam, és ezzel új irányt vett az élete. Ezzel együtt az akkor kamasz testvéreim élete is új színezetet kapott. Amit, ha patikamérlegen mérünk, akkor megfelelő módon kereteződött át. Mégis fenekestül fordult fel az addig megszokott káosz.

Így aztán soha nem lehetek az a nő, aki átkeretezi más gyerekének az életét. Nem azért, mert elítélem, vagy mert azt gondolom, hogy milyen magasztos, amit teszek. Egyszerűen ez egy belső kényszer. Egy belül feszítő érzés, ami feketén-fehéren megmondja: nincs jogod hozzá.

Hogy akkor, hogy volt merszem lefeküdni egy családos emberrel? (Nem pont úgy, ahogy ezen az ominózus jógaórán most ez az egyértelműen férjezett hölgyemény mindent megtesz a célja érdekében.) Csupán csak leválasztottam róla a családapa szerepet. Hagytam, hogy csak és kizárólag a sportkocsis vendéglátóst lássam benne. A mindig éjszakai életet élő, tőmondatokban beszélő főnököt.

Kép forrása: Unsplash

A pasit, aki tudja, hogy mit akar, és többnyire meg is szerzi. Akart engem. Nem szeretőnek. Csupán pár alkalommal. Ezzel nem járt sikerrel. Ellenben a magáról kialakított kép nem engedte, hogy vereséget szenvedjen. Nem lehet, hogy ne kapjon meg egy nőt, akit akar. Megkapta. Cserébe beleszeretett. Vagy talán mindketten beleszerettünk a „mi lenne ha” meg a „mi lett volna ha”, szex után elsuttogott mondatokba. Az önfeledt nevetésekbe, a tiszai napfelkeltékbe. 

Csak, hogy az élet nem állhat ostoba „mi lett volna ha” kérdésekből. Az élet – pont úgy ahogy te – tőmondatokban beszél. Te balra, én jobbra. Ugyan a yin jóga végére folytak a könnyeim, mert pokoli megélni, hogy olyan érzéseket éltem meg általad, amit még talán soha. Mégis tudom, hogy lehető legjobb döntés volt minden hidat felégetni közöttünk.

Mariann történetét Baranyai Kata jegyezte le

Nyitókép: Unsplash