Volt egy hajléktalan barátom – azóta teljesen máshogy nézek rájuk

Egy jól sikerült buli után a hajnal egy gyrososnál talált minket. Előttünk egy ősz hajú, erősen kopaszodó férfi ácsorgott. Nem akart venni semmit, csak egy pohár forró vizet kért. Az eladónő savanyú fintorral nyújtotta át neki.

Idegenkedett tőle, hogy a hajléktalan kezéhez érjen. A körmei hosszúak és sárgásak, az ujjai sárosak voltak, a teste felől kellemetlen szag áradt felénk.

– Elnézést – szólítottam meg. – Kér egy kávét?

– Hát… Ha inkább az árát adná ide – felelte. Nem nézett a szemembe.

Miközben apró után kotorásztam, a többiek bosszús sutyorgásba kezdtek. Nem foglalkoztam velük. Az eszem már egészen másutt járt. Régebben együtt dolgoztam egy sráccal. Nagyjából egykorúak voltunk, nem volt abban semmi meglepő, hogy megpróbáltunk összehaverkodni Norbival. Amikor a családjáról kérdeztük, a rengeteg keszekusza, se eleje, se vége történetet már képtelenség lett volna nyomon követni. Nem tettük szóvá, hogy nyilvánvalóan egy szót sem hiszünk el a mesékből. A főnökeink már közel sem voltak ilyen diszkrétek.

– Csatornagyűrűkben szokott aludni – jegyezte meg az egyikük, amikor négyszemközt maradtunk. – Nem vagyok én milliomos. Nem tudok annyit fizetni neki, hogy el tudja látni magát. Arra elég lenne, hogy ne dögöljön éhen, de az már az ő dolga, hogy nem kajára meg meleg ruhára költi a pénzét.

De nem csak ez sejtette, hogyan élheti az életét, amikor nem látjuk.  Egyszer egy nyilvános kútnál álltunk meg a fiúval.

– Megmosod a hátam? – kérdezte.

Gyötrelmes hőség volt, vizet órák óta nem láttunk. Kezdtem hozzászokni a megalázottság érzéséhez, ami egy nyafka, hiú tinilánytól nem kis teljesítmény volt. A legtöbben, ahogy meglátták a mosdatlanságomat, koszos kócokba merevedett hajamat és a seb hátán seb bőrömet, próbáltak keresztülnézni rajtam, vagy átsétáltak az utca másik oldalára. Norbi kérdése mégis felháborított.

Végül rájöttem, hogy a kérdése valóban szó szerint annyi, amennyit a szavak rejtettek: egyszerű segítségkérés. Ahogy ő is szemrebbenés nélkül áztatta a pólóját a csap alatt és törölgette a hólyagosra sült hátamat a hevenyészett, hideg borogatással. Mindegy volt, hogy az utolsó szál cigin vagy egy szendvicsen múlott a nap: a cigiből felváltva szívtuk a slukkokat, a szikkadt zsömlét harapásonként adtuk körbe.

Amikor először kínált, vonakodva fogadtam el. Végigfutott rajtam, milyen csajokkal szokott kavarni, mikor járhatott orvosnál utoljára… Sokszor hozott ilyen zavarbaejtő helyzetekbe. A város peremkerületében jártunk. Utáltam azt a környéket. Düledező putrik, szétszaggatott, öreg drótkerítések, toldozott-foldozott palatetők.

Az utca végében egy színes fejkendős, nagyszoknyás asszony mezítláb tartott a szélesen terpeszkedő csatorna felé. Kisebb pataknak is elment volna, ha az arra lakók nem pöcegödörnek használják. Nem tudtam elfojtani a fintorgást, ahogy a zavarosan hullámzó vizet néztem. Na, meg a színes rongyokba öltözött alakot, aki egy műanyag vödör tartalmát rutinos mozdulattal zúdította a vízbe.

– Vigyázol a ruhámra? – érkezett a váratlan kérdés valahonnan mellőlem.

– Mi van? Miért? – néztem Norbira megütközve. De már nem felelt, megindult a csatorna felé.

– Hülye vagy?! Ebben akarsz fürdeni?! El fogsz kapni valami fertőzést…

A naiv kérdezősködésem csak azt árulta el, milyen kivételes helyzetben vagyok. Legalábbis, hozzá képest. Amikor észrevettem hogy teljesen meztelenre akar vetkőzni, hátat fordítottam neki. Égett az arcom a szégyentől, de ő csak nevetett rajtam.

Pár hét múlva kilátásba jött egy jobb meló – őt is vinni akartam. Az ilyen srácokkal az „intézmények” csak papírformában foglalkoztak. Senki nem aggódott értük. Gyakorlatilag nem is léteztek. Nem tudtam, mit fog szólni hozzá, ha munkát ajánlok neki. A lelkére kötöttem, hogy a megbeszélt időben legyen ott.

Másfél órát vártam rá.

Ahogy visszatekintek arra az időszakra, nem is értem magamat: komolyan hittem benne, hogy ott lesz? Annyi idősen kellett belátnom, hogy nem kér mindebből, hogy nem meri elhinni nekem, van olyan hely, ahol emberszámba veszik… képtelenség volt.

Egész éjjel sírtam, és még hosszú hetekig sirattam. Elborzadtam a gondolatra, hogy milyen élete lesz így. Most sem feleltem a haverjaim bosszankodó, gúnyos megjegyzéseire, és rámosolyogtam a kopott kabátba burkolózó, idős férfira, mielőtt továbbállt volna.

Nyitókép: Unsplash